In memoriam Csontos István (1961-2007)

NEM BÁNOK SEMMIT SEM… - JOHN FRUSCIANTE

Majd két évig különböző helyeken kallódott az a Bartók: 6 Vonósnégyes dupla CD, amellyel Lukács fotográfussal még a ’98-as wieseni RHCP-koncerten szerettük volna a közönség soraiból John Frusciante-t fejbe dobni, s melyet aztán a gitárost elszállító limuzin felcsavart ablakán sem mertünk behajítani. Eztán közel két évet kellett várnom arra, hogy ismét John Frusciante közelébe férkőzhessek. Önző módon, ekkor már nem a Red Hot Chili Peppersbe visszatért tékozló fiú, a stadionkoncerteken fellépő, mindenki által csodált gumikezű gitárvirtuóz érdekelt, hanem a filozófus, az öntörvényű, s ezáltal törvényszerűen magányos, a különböző tér s idődimenziók holdvilágaiban utasként bolyongó poéta, aki négysávos demóit önmagának vagy csak legközelibb élő, vagy még a náluk is közelibb, de már halott barátainak készíti. Arra a szólólemezein Flea és Chad Smith feszes alapjai nélkül megszólaló John Frusciante-re voltam kíváncsi, aki az archaikus hangszer, a gitárral való totális azonosulás mellett a kreativitás más formáinak – festészet, költészet, matematika - a maszkját is képes megszállott monomániásként magára ölteni. Habár az ID-je (ez a műanyag lapocska a személyi az USÁ-ban) alapján a megaslágereket ( Under The Bridge, If I Could Have A Lied, Californication stb.) író rocksztár és az absztrakt, de érzéki, rendkívül intim megszólalású, leginkább egy vonósnégyes hangzásához hasonlítható zenét író Arthur Rimbaud-szerű alak látszólag ugyanaz, de a szólólemezei mégis mást mutatnak. Biztos vagyok benne, ha egy RHCP-rajongó, a szürrealista, s paradox módon az évek múlásával egyre frissebb hangzásúnak tűnő BloodSugarSexMagic album után (utólag azt gondolom, az interjúban azért rá kellett volna kérdezni erre a címre) egy Frusciante-lemezt tenne be a CD-játszójába, akkor annak súlyos megtapasztalásban lenne része. Ezért mondta hát róla irigykedve Robi, a szentendrei Bohémia csaposa, hogy “ épp annyi idős mint én, s mégis túl van már mindenen”.

Most, hogy a Warner Music gondozásában a harmadik john frusciante songbook “ A Record Water for Only A Ten Days” különös című album megjelent - amelyet az előző Wantedben az egyébként Frusciante-rajongó kritikus csupán poszthippi szarnak titulált - végre személyesen is találkozhattam vele. A lemez megjelenéséhez ugyanis egy európai miniturné is kapcsolódott, és a London-Párizs-Amszterdam koncertfellépések kitérőjeként a Wanted egy félórás beszélgetésre kapott lehetőséget Bécsben, s azt is egy cseh újságíróval megosztva. Mint Spejbl és Hurvinek-rajongó, hamar beletörődtem, hogy az egyébként is rövid időt egy prágai kollégával még meg is kell osztanom.
- Felváltva lehet kérdezni, s a fotós csak három percig maradhat – közölte velünk a bécsi Hilton Plazában a John őrzésével megbízott, hozzánk magyarokhoz igen szigorú mädchen.

A teremben, ahová betereltek bennünket egy udvarias, fegyelmezett, kockásinges figura várt minket. Miután tisztázódtak a szerepek – én Frusánti (John valahogy így ejtette a saját nevét), ő Honza, mi, a maradék pedig lenni Wanted Budapest. John avval kezdte, hogy először elment WC-re, s amikor onnét visszajött, már nem zavarta, hogy Balázs végig bent marad és fényképez. Mivel az idő kevés volt – a beszélgetés az általunk ismert lineáris tér-idő dimenzióban zajlott – ezért idő híján egyből a közepén kellett kezdenünk.

Wanted: Két évvel ezelőtt Wiesenben léptél fel a Red Hot Chili Peppersszel. Akkor, a közönség soraiból egy olyan médiumnak tűntél, aki a zene által egy másik világból hoz üzeneteket számunkra, de ugyanakkor a mi világunkból is küld információkat ugyanoda. Lehet, hogy ez egy totális baromság…
Frusciante: Nem, én azt hiszem, hogy pontosan ez a folyamat történik velem. Hiszek a negyedik dimenzió realitásában, ahol különböző érzések léteznek, s amikből aztán később majd dalok születnek. Hiszek ezeknek az érzéseknek a létezésében, és azt gondolom, hogy ezek az érzések a szellemek közvetítésével kerülnek bele az én fejembe. Én komolyan hiszek ebben. Abban a dimenzióban ugyanis az idő nem létezik, s a szellemek azért adják nekem ezeket az érzéseket, mivel ők nem tudnak velük mit kezdeni. Ők csak ezekben az érzésekben létezek, azaz az érzések és a tér számukra egy és ugyan az. És bennem ezek a végtelen terek alakulnak át dalokká. Ugyan az a tér ad nekem egy dalt, amelyik Jimi Hendrixnek ad egy dalt, egy másikat pedig Lou Reednek. Szóval én érzéseket kapok tőlük - ők valójában a létezésük terét helyezik a fejembe - de ezt én érzésként veszem, és mivel ott nincs idő…

W: Minden párhuzamosan létezik egyszerre…
F: … én ezeket a végtelen, idő nélküli érzéseket két, három vagy ötperces dalokká formálom. Sokat dolgoztam dalszerzői képességeim fejlesztésén. Arról pedig, hogy a negyedik dimenzióban nincs idő, bizonyosságom van, ugyanis minden egyes alkalommal, amikor befejezek vagy éppen felveszek egy számot, folyamatosan ugyanabban az érzelmi állapotban vagyok, mindig ugyanabban, s ez az állapot végig változatlan marad, miközben a dal írása közben, esetleg a hangszerelés vagy akár maga a dal is megváltozik. Hiszek abban, hogy amikor valaki meghallgatja ezeket a dalokat, akkor ezek a negyedik vagy ötödik dimenziós terek újra teremtődnek a hallgató fejében, mégpedig egyfajta képzeletbeli világként. És így, az emberi fejekben megszülető dimenziós realitás nagyobb, mint ahol a szellemek valójában élnek, és ebben az általunk teremtett közegben ők jól érzik magukat, s ott mindenféle dolgokat tudnak csinálni, s személyiségekként tudnak létezni. Szerintem ezt mi teremtjük meg számukra, azaz bármit is alkotunk a mi idő dimenziónkban, evvel párhuzamosan, az ötödik dimenzióban is létrehozunk valamit. Ez még akkor is így van, ha az idő ott nem létezik, illetve semmifajta mértékegysége az időnek nincs, s ráadásul párhuzamosan több helyen is lehetünk egyszerre…

W: Ez logikusan hangzik, mivel én úgy tudom, hogy az idő a tér függvénye, talán az általad negyedik dimenziós világnak nevezett helyen nem az általunk ismert tér van, ezért valószínűleg idő sincs…
F: Igen.

W:... legalábbis nem az, amit mi időnek hívunk.
F: Igen, az idő valószínűleg nem folyamatosan létezik. Tudod, én hiszem, hogy a negyedik dimenzió valójában olyan hely, ahol csak a tiszta érzések állapota létezik, és ezért nincs idő. Hiszem, hogy amit a zenéléssel a negyedik dimenzióban létrehozok, nagyon fontos dolog. Valójában ez ad értelmet annak, hogy zenélek. Az az érzésem, hogy az ottani képzeletbeli lények segítenek nekem életben maradni gyermekkorom óta. A hangok, amik a fejemben megszólalnak, segítettek túlélni azokat a nehéz időszakokat, amikor nagyon sok fájdalmat vagy szomorúságot éreztem. Amikor ilyen állapotban voltam, ezek a hangok állandóan vicces dolgokat mondtak, vagy éppen a jövőről meséltek nekem. Más dimenziókból a mi világunk egészében látszik, nincsen külön múlt és a jövő, s bárhova el lehet jutni egy pillanat alatt. Gyerekkoromban állandóan filmeket láttam a jövőből a fejemben, láttam magamat a jövőben. Négy évvel ezelőtt láttam, amint a Chili Peppersszel játszom megint. Egy hang azt mondta: ez a film a te jövődről szól. Akkor arra gondoltam, nem lehetséges, hogy ez még egyszer megtörténjen velem. De a hangnak végül igaza lett. A hangoknak mindig igazuk van. Volt idő, amikor nem hallgattam a fejemben megszólaló hangokra, pedig lett volna miért, aztán pedig nagyon szomorúnak, elveszettnek éreztem magam. Mintha kikerültem volna a világból, s semmit sem tudtam kézben tartani. Akinek hangok szólalnak meg a fejében, az jól teszi, ha hallgat rájuk, mivel azok a hangok nem véletlenül szólalnak meg. Amit ilyenkor hall, az nem csupán a képzelete, hanem a valóság része.
Honza, a cseh újságíró is megszólal: Szeretném megkérdezni, hogy mit gondolsz az első két szóló lemezedről.
F: Az első lemezemet, a Niandrát nagyon szeretem. Azt gondolom, hogy jól reprezentálja azt a időszakot, illetve azokat az érzéseket, amiken akkoriban mentem keresztül. Az volt az utolsó év, amit a RHCP-vel töltöttem. A lemez egy része pár hónappal azután készült, hogy a Chiliből kiléptem, de csak évekkel később szántam rá magam, hogy a lemezt megjelentessem. Azért szerettem volna, ha megjelenik, mert akkora már teljesen felhagytam a zenéléssel, csupán képeket festettem, s azt gondoltam, hogy ezek az utolsó zenék, amit valaha is készítettem. A második albumomat viszont ijesztőnek találom. Sokfelé járva, rengeteg emberrel találkoztam, s volt, akinek tetszett egy része a lemezemnek, olyan is volt, akinek tetszett az egész, de végül úgy döntöttem, hogy ezt albumot visszavonom a lemezpiacról. Nem vagyok teljes bizonyossággal a lemez egészét illetőleg, vannak rajta dalok, amelyek igazán jó helyről jöttek, de van három olyan, amelyekről egész biztosan tudom, hogy nem jó helyről származnak. Azt gondolom, hogy nem helyes, hogy ezek a nem jó dalok a piacon megtalálhatóak, ezért hát visszavásároltam a lemez jogait a kiadótól. Nagyon szeretnék erre az időszakomra úgy visszatekinteni, hogy inkább jobb, tisztább dalokat jelentetnék meg. Még akkor is, ha ezek a dalok régiek. De nem szeretném, azt érezni, hogy csupán régi számokat jelentetek meg. Evvel az időszakommal egyébként semmi bajom sincs, csupán azért, mert ezek régi számok. A magam részéről azt gondolom, hogy ezek a legjobb zenék, amiket valaha írtam.

W: De azért az első lemezeddel elégedett vagy?
F: Az elsővel igen.

W: Tudod, azért kérdem, mert Wilhelm András zenetudós, miután meghallotta a Niandra albumot, bevitte a budapesti Zeneakadémiára a komponista növendékeknek megmutatni. Azt mondta, hogy aki ezt a lemezt készítette, az sokat tud a zenéről, illetve a zeneszerzésről. Még azt is mondta, hogy ennyi új dolgot a zenében évek óta nem hallott senkitől sem.
F: Ez nagyon érdekes számomra. Tudod, egyszer megkértem valakit, hogy a Niandra album második felét, a Usually Just A T Shirtöt hangszerelje át vonósnégyesre. Soha nem lett kész teljesen vele, de amit a papíron láttam, ahogy a különböző szólamok párhuzamosan haladtak egymás mellett, az számomra csodálatos volt. Sajnos a fickó sohasem fejezte be az átírást, de ami elkészült, az egy olyan vastag papír halom lett, mint egy telefonkönyv. A kottában a zenei szerkezet egyfajta tökéletessége volt feltűnő, mégpedig különféle technikai megoldásokkal, amit a hangszerelő kiemelt, de tudom, hogy amikor a zenét írtam, akkor nem gondolkodtam ezeken a dolgokon. Az a sok párhuzam, zenei szinkronitás, szépség mind a kozmosz diktálása révén került oda. Azóta legalább öt évet töltöttem az életemből avval, hogy zeneelmélettel foglalkoztam. Szeretnék tisztába lenni minden hanggal, amit játszom. De akkoriban, amikor a Niandra elkészült, még nem gondolkoztam ezeken a dolgokon.

W: Szóval most már eléggé képzett vagy…
F: Igen. Most már állandóan különféle technikai terminusokban gondolkodom, illetve ilyeneket használok, de csak kizárólag az érzések miatt s ezeket a teoretikus dolgok csak azért kellenek, hogy az érzéseimet minél pontosabban leírhassam. Azért, hogy a zenének pont akkora mélységet és dimenzióbeli kiterjedést tudjak adni, mint amekkorát magamban érzek.

W: Bárhogy is van, mindenestre a Usually Just a T Shirt valóban úgy hangzik, mint egy megkomponált vonósnégyes. Igaz, hogy az átírás nem lett befejezve, de a lemezen hallható felvétel alapján talán nincs is igazán szükség erre, így is jó, ahogy van.
F: (Nevet.) Azt hiszem, igazad van. S azt gondolom, hogy a szellemek is így gondolják.

Honza megszólal megint: Nehéz időszak volt számodra, amikor a kilencvenes évek elején kiléptél a Chili Peppersből?
F: A nehéz az átmeneti időszak volt, amely a döntésem, hogy otthagyom a zenekart és a tényleges kilépésem között történt. Körülbelül 7-8 hónapig tartott, mire rájöttem, hogy számomra az lesz a legjobb, ha kilépek a zenekarból. Nem mintha bármi probléma lett volna a zenekaron belül, hanem azért, mert bennem történt valami. Amikor a BSSM albumot befejeztük, kreatív életem csúcspontján voltam. Nem akartam mást, mint ezt a kreatív folyamatot fenntartani, ameddig csak lehetséges. Tudtam, hogy a lemezt követő turné ennek a folyamatnak a fennmaradását nem fogja segíteni. A hangok a fejemben azt mondták, hogy ne lépjek ki ebből az állapotból, ne menjek turnéra, inkább lépjek ki a zenekarból, magam helyett hagyjak valaki mást koncertezni a zenekarral. S közben más helyeken, más emberekkel játszva, más elképzelésekkel találkozva fenntarthatom a számomra oly fontos kreatív állapotot. Én akkor nem hallgattam ezekre a hangokra, pedig tudtam, hogy amit mondanak, annak értelme van számomra. Tudod, az emberek körülöttem állandóan kedves dolgokat mondtak rólam, s ez megakadályozott abban, hogy kilépjek az együttesből. De körülbelül nyolc hónappal később azon kaptam magam, hogy a kreativitásom teljesen eltűnt, s mint kreatív személy teljesen kiürültem. Már nem szerettem a színpadon játszani, semmiféle érzéssel sem találkoztam, még a meglevők is eltűntek a fejemből, minden kiürült, és semminek sem volt értelme többé a számomra. És akkor azt mondtam, Jézus, a hangoknak igazuk volt, és ha hiszel ezeknek a hangoknak, akkor most ki kell lépned a zenekarból, és akkor kiléptem. Tudod, sokáig nem követtem a fejemben megszólaló hangokat, pedig a hangoknak az első alkalommal, amikor megszólaltak, igazuk volt. De ahol most tartok az életemben, az alapján azt kell, hogy mondjam, hogy nem bánok semmit sem, egyáltalán semmit sem. Most már boldog vagyok, minden nap úgy ébredek, hogy azt mondom magamnak, hogy szeretem ezt az életet, nagyon szeretem. Ha valaki mindent megtehet, amit meg szeretne tenni az életben, abszolút mindent… akkor annak eléggé önző dolog lenne azt mondani, hogy bármit is megbánt. Én nem tudok többet kérni az élettől, mint amit megkaptam, és én nagyon szeretem azt az életet, amit élek. Minden másodpercét szeretem.

W: Örülök, hogy így érzel. Amikor meghallgattam a most megjelenés előtt álló lemezed, hasonló dolog jött le nekem róla. Úgy éreztem, hogy a lemez címében szereplő víz szó a te újjászületésedet szimbolizálja.
F: Igen. Az ok, amiért ez lett a lemez címe, az volt, hogy próbáltam a saját testemet, mint egy magnót elképzelni. Mintha felvételt készítenél a vízben, és a saját tested a felvevő készülék. Ezt egyfajta megtisztulási folyamat – tisztítsd meg önmagad. A víz az újjászületés szimbóluma, s alapvetően az életet reprezentálja. Azt, amikor teljesen elmerülsz az életben, amikor teljesen telítődsz az élettel, és totálisan érzékennyé válsz mindenre, ami körülötted történik, és amikor abba az állapotba kerülsz, hogy képes vagy reagálni a negyedik dimenzióra, méghozzá pontosan és tisztán, és ráadásul úgy, hogy semmilyen tudatos ismereted nincs a negyedik dimenzióról. Így eljutni az emberekhez, én ebben hiszek. Két vagy három évvel ezelőtt már szerettem volna ezt megtenni, de előbb meg kellett tisztítanom magamat, és ez egy eléggé bonyolult folyamat volt. Ekkoriban fizikai lényem teljesen különvált a spirituális valómtól, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy lelketlenné váltam, a testem csupán egy üres burok, amihez a nevem csak hozzá van csatolva, de belül már nincs semmi sem belőlem. És amikor ráeszméltem erre, amilyen keményen csak tudtam, megpróbáltam összeszedni magam, segítségül hívva a szellemeket, hogy teremtsék újra mindazt, ami én voltam egykoron. Mindezt többnyire táncolva tettem, valamint egy füzetembe jegyzeteltem, méghozzá rendkívül szisztematikusan, soha nem írtam le többet egyszerre három szónál. Ha mégiscsak több szót kell leírnom, akkor elővettem egy másik füzetet, de abba is csak három szót írtam. Ha még további szavakat jöttek, akkor egy harmadik füzetet vettem elő, de még mindig csak három szót írtam. Ezután az első füzettel folytattam. Mindezt nagyon szisztematikusan tettem, csupán kilenc szót írtam egy oldalra, s 3 szót soronként. És mind emellett állandóan táncoltam. És hirtelen, egy bizonyos ponton azt éreztem, hogy az életem újra dzson frusánti életét jelenti ismét. Ekkor éreztem, hogy ezen a ponton újjászülettem. De még fizikailag is meg kellett tisztítanom magamat, és ez négy hónapig tartott. Négy hónapig szinte semmi sem történt, de aztán az életem egyszer csak kezdett egyre jobbra fordulni, és ez a folyamat azóta is tart, minden egyre gyorsabban áramlik felém, és most sokkal kreatívabb vagyok, mint bármikor ezelőtt az életemben, és érzem hogy ez az egy 24 órás folyamat. Így megtisztítani magamat, amennyire csak lehetséges, s így alkotni zenét, hogy annak hatása olyan tiszta legyen, mint vízé, amelyik engem megtisztított.

Honza: ( meglátja a közeledő mädchent) : Azt hiszem, be kell fejeznünk…
W: Tényleg?
Mädchen: Itt az idő ebédelni.

W: OK, akkor köszönöm szépen
F: Én köszönöm szépen.

Csontos István
Fotó: Glódi Balázs
Wanted, 2001 március