In memoriam Csontos István IV.
Fogadó a világ végén avagy a Zero One Social Club, Los Angeles
Wanted magazin, 2002 március
Természetesen telefonon minden előre le volt beszélve, talán ezért, hogy három napon keresztül hiába rugdostam a Los Angeles-i 01 galéria ajtaját védő vasrácsot, csak a helyiségbe bezárt kutyák ugattak kifelé. Az ajtó előtt álldogáló gördeszkás srác - a pólójára az volt írva, hogy 01 Skaters, s gondoltam valami köze lehet Los Angeles állítólag utolsó alternatív galériájához - azt mondta, hogy napok óta nem látott itt senkit.
Már éppen azon voltam, hogy feladom, s búcsúzásul még egy utolsót rúgtam a vasrácsba, amikor egy magas, kopasz, festékes nadrágos csávó, kezében spaklival – később kiderült, ő a menedzser – résnyire nyitotta az ajtót. Közölte, hogy a Tulaj most nincs itt, de ha elmegyek a lakására - ami azért jó ötlet, mert igaz, hogy a Tulaj csak pár blokknyira lakik innét, de ha a Tulaj gyalog jön, akkor fél nap alatt sem ér ide – és akkor majd a Tulaj az ablakból ledobja a kulcsot, s tudok a Tulajjal beszélni. Így is lett. A Tulaj, mint kiderült nem más, mint John Pochna, s aki egyszer is találkozott vele, az azonnal rájön, hogy valójában ő nem is igazán Tulaj, hanem inkább Fószer, azaz többé nem kérdés, hogy kiről mintázták a Coen testvérek a Nagy Lebowskit. Amikor ezt a megemlítem neki, meg sem lepődöm, amikor közli, hogy Hollywoodban köztudott, hogy valóban ő az igazi Fószer, azaz róla készült a Nagy Lebowski.
Lehet, hogy így van, ugyanis a fószer a 01 galériából eredetileg színész volt. Többek között Laurence Olivier, Ben Gazzara ésToshiro Mifune partnereként játszott Terence Young Inchon című filmjében, valamint Michael Cimino kiváló (minden idők legnagyobb bukásaként tartják számon) Mennyei Kapuk-jában is. A filmezésért kapott pénzből aztán 1980-ban egy barátjával, Wayzata De Camerone-nal, megnyitotta a 00 (magyarul Zéró Zéró) galériát, amely ma már a Los Angeles-i punktörténelem része. A 00-ról tudni kell, hogy nem egy hagyományos art galéria elképzelésről – fehér falra akasztott olajfestmények előtt, itallal a kézben némán álldogáló öltönysökrök - volt szó. A 00 volt talán a világon az egyetlen olyan kiállító hely, ahol két műtárgy között egy sörrel és kolbásszal megpakolt hűtőszekrény állt, s a galéria akkor nyitott, amikor a legtöbb Los Angeles-i bárban és szórakozóhelyen már éppen kezdtek felmosni. Ugyanis Pochna egy olyan helyet szeretett volna, ahová az emberek – azaz a korabeli punkzenekarok koncert után - mehetnek, amikor már semmi sincs nyitva, s kedvükre jól, mondhatni otthon érezhetik magukat. (Ugye, azt a helyet nevezzük otthonnak, ahová az ember akkor megy, amikor már minden más hely bezárt). Így aztán a nyolcvanas évek elején a 00 pillanatok alatt az a hely lett Los Angelesben, ahol a helyi forrest gumpok találkoztak Dennis Hopperrel, ő pedig a fiatal John Frusciantéval, esetleg David Lee Roth Jack Nicholsonnal s mindezek együtt a környékbeli gördeszkásokkal.
Ez a pörgés - mivel valamikor aludni is kellett, s Pochnának kezdetben nem volt segítsége a partik megszervezésében - nem is ment sokáig, s a 00 igen hamar átállt a hétvégi nyitva tartás üzemmódra. Aztán a nyolcvanas évek végére – a punkmozgalom kifulladásával egy időben – a 00 megszűnt, viszont Pochna hamarosan megnyitotta a 01-et, amely az eredeti célkitűzéssel – buli, csajok, képek, Hollywood - ha egy kicsit csendesebben is, mint az eredeti 00, de a mai napig működik. Időközben a L.A. punk-rockmozgalom is megtörtént, és a két történet valamennyire össze egy kicsit is fonódott. Hogyan s miért? Los Angelesben vagyunk, itt, a Santa Monica sugárút végén szalad a Csendes-óceánba a Nyugat - ennél nyugatabbra már a Kelet következik – igaz, előtte a Santa Monica-i tengerpart mólóján lévő vidámparkban még egyet óriáskerekezik. Itt írta Jim Morrison a The End-et - az itteni punkok Jim Morrisonig vezetik vissza magukat, yes, before Iggy, és amikor szóba jön New York, akkor kiderül, hogy míg Lou Reed arról énekelt, hogy a karját tűvel bökdösi, aközben itt LA-ben Morrison pedig arról, hogy az apát meg ölni, és az anyát pedig… Szóval, egyrészt kiderül, hogy itt minden a hatvanas években gyökeredzik, és hogy LA jóval sötétebb hely, mint NY. Nem véletlen, hogy itt forgatták a Nyugati civilizáció hanyatlása című punk filmet. És mégis. Az itteni punkok körében nem az általános NO FUTURE punk életérzés fogalmazódik meg. Öntudatosak, a mai napig fáj nekik, hogy nem náluk, hanem a San Franciscó-i Winterlandban adta utolsó koncertjét a Sex Pistols. Bármennyire is kemény hely LA, enyhe nosztalgia mindenképp a levegőben van, talán a pálmafák miatt. Lehet, hogy ezért van, hogy az itteni punkok közül oly sokan-sokan ecsetet, kamerát is ragadtak. A műfajok átjárhatósága errefelé könnyen megy, itt a punk tényleg nem az, hogy no future, hanem az, hogy ha önsorsrontóan is, de mindenképp a saját fejed után mész, és pedig mindig csak előre.
Amikor arról kérdem Pochnát, hogy kik voltak azok a zenekarok, akik a 01-be jártak, mintha lexikonból olvasná: The Weirdos, The Germs, 45 Graves, X, The Blasters, Circle Jerks, Black Flag, Social Distortion, Go-Go’s, The Plugz, Mamals, The Gun Club, The Controllers, Top Jimmy, Billy Idol, Dead Boys, Sham 69, Universal Congress Of, Sacharinne Trust, Blusters, és természetesen az RHCP meg a Los Lobos. Többnyire nem a Tandori-sapkás MTV-s punkok, mint mondjuk a Green Day vagy az Offspring. Ja és Perry Farrell - aki egyébként is kiváló művész, meg Bob Forrest. S ezek közül többen ki is állítottak, mint pl. Exene Cervenka az X-ből vagy Johnette Napolitano a Concrete Blonde-ból. A Weirdos több tagja is, ők nagyszerű művészek. Vagy a Thelonius Monster-srácok. Igen. És természetesen John Frusciante. Meg Richard Edson, aki nagyszerű fényképész, akárcsak Dave Alvin a Blastersből, aki digitális és hagyományos fényképeket is készít. A punkok közt is van, aki unalmas képeket készít, de sok nagyszerű művész van köztük. Habár a legfontosabb punk műveket szerinte nem punkzenészek készítették, az egyik kedvence Joe Baiza (Sacharinne Trust), ő ma már lemezborítókat csinál, főleg Európába.
De hamar kiderül, hogy Pochna nem ezekről a fazonokról akar beszélni, sokkal fontosabb neki Top Jimmy - aki egy Van Halen-számról kapta a nevét - a közelmúltban eltávozott helybeli takátstamás vagy a Melrose Avenue mai gördeszkásai. Szóba jön még Wild Man Fischer, aki állítólag egy nagyon csendes, szerény, visszahúzódó ember volt, de egy napon elhatározta, hogy többet nem lesz csendes, szerény, és visszahúzódó s énekelni kezdett, olyan egyedi szövegekkel s stílusban, hogy a mamája többet nem állt szóba vele, többek között Frank Zappa is kísérte. Pochna több saját beszerzésű Wild Man Fischer felvételt őriz, két beszélgetés közt ezeket és Top Jimmyt hallgatjuk.
Mire a galériába visszamegyünk, már sötét van. Csak az egyik belső helyiségből imbolyog elő egy vékony fénycsóva. Kiderül, hogy odabent gyertyákkal világítanak, de nem a kaliforniai energia válság miatt, hanem mert a helyi tanács számlabefizetés elmulasztásának vétsége miatt még tavaly nyáron kikapacsoltatta a 01-ben az áramot. Amikor sopánkodni kezdek, hogy mégiscsak kellene valami fény - fényképezni szeretnék - akkor az asztal alól előkerül egy kábelvégen fityegő csupasz villanykörte, s lőn világosság hirtelen. Nem kell különleges magyarázat, magamtól is rájövök: Hollywood közepén, a Paraumont Pictures szomszédságában lopják az áramot.
S ha már galéria, nézzük a képeket. A kifinomult kelet-európai ízlésvilág lehet, hogy megütközne a Pochna-féle eklektikán. Nem éppen a tónus- és árnyalatgazdag pasztellképek iránti szenvedély fűti, habár láttam egy Exene Cervenka-képet, amely igen csak Paul Klee világát idézte. Pochna, mint kurátor rendkívül megengedő, ezt minden művész tudja. Azért szeretik, mert hagyja, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Volt, aki nagyhírű galériát hagyott ott, pedig több pénzt kapott, viszont beleszóltak abba, hogy mit és hogyan csináljon. Nem úgy, mint Pochna. Ő azt mondja a művészeknek, csinálj amit akarsz, én kiállítom. „Once a artist did ask me to show photos with his father balls after the operation, and I just said, yeah, go ahead.” Állítólag egy festőnek, már évek óta nem adja vissza a képeit, ő pedig ahelyett, hogy perelne, továbbra is kiállít nála. Bassza meg, végül is jó srác, mondja az illető művész a fószerről.
Megkérdem tőle, hogy milyen stílusnak nevezné mindazt, amit itt látok. Hihetetlen eklektika, se nem pop, se nem absztrakt, se nem modern vagy akár posztmodern. Az egész így együtt olyan, mint a Led Zeppelin Physical Graffiti lemezének borítója. Pochna elgondolkodik, majd azt válaszolja: post-contemporary art.
Ahogy ott állunk, s a falra illetve a képekre vetülő a fényben, rájövök, hogy mi az, ami Pochnában különleges: ő Hollywood ikonjait élőben és műalkotásban is gyűjti. Érzéke van ahhoz, hogy ne csak az áramot, hanem a flow-t is, azaz azt a titokzatos áramlatot, ami a tehetségeket átjárja, megcsapolja. Ő amolyan generációs amalgám, aki a régi LA-punkokat és a mai gördeszkásokat összeköti. (Többször is említi, hogy a világ egyik legjobb gördeszkása, Ed Templeton - Toy Machine - a 01-ben állít ki.) Nemcsak passzívan elszenvedi a művészeket, hanem különböző furcsa dolgokra ösztönözni őket. Ecsetet ad a punkok kezébe, fizet a környékbeli gördeszkásoknak – Zero1 Skaters - azért, hogy a benzinkutak mögötti tűzfalakra graffitizzenek. „The story need spaces”, mondja, miközben a galéria üres falára mutat.
Csontos István
Fotók: a szerző
http://www.01gallery.com
http://www.edtempleton.com
http://www.toymachine.com
http://www.artistdirect.com
Wanted magazin, 2002 március
Természetesen telefonon minden előre le volt beszélve, talán ezért, hogy három napon keresztül hiába rugdostam a Los Angeles-i 01 galéria ajtaját védő vasrácsot, csak a helyiségbe bezárt kutyák ugattak kifelé. Az ajtó előtt álldogáló gördeszkás srác - a pólójára az volt írva, hogy 01 Skaters, s gondoltam valami köze lehet Los Angeles állítólag utolsó alternatív galériájához - azt mondta, hogy napok óta nem látott itt senkit.
Már éppen azon voltam, hogy feladom, s búcsúzásul még egy utolsót rúgtam a vasrácsba, amikor egy magas, kopasz, festékes nadrágos csávó, kezében spaklival – később kiderült, ő a menedzser – résnyire nyitotta az ajtót. Közölte, hogy a Tulaj most nincs itt, de ha elmegyek a lakására - ami azért jó ötlet, mert igaz, hogy a Tulaj csak pár blokknyira lakik innét, de ha a Tulaj gyalog jön, akkor fél nap alatt sem ér ide – és akkor majd a Tulaj az ablakból ledobja a kulcsot, s tudok a Tulajjal beszélni. Így is lett. A Tulaj, mint kiderült nem más, mint John Pochna, s aki egyszer is találkozott vele, az azonnal rájön, hogy valójában ő nem is igazán Tulaj, hanem inkább Fószer, azaz többé nem kérdés, hogy kiről mintázták a Coen testvérek a Nagy Lebowskit. Amikor ezt a megemlítem neki, meg sem lepődöm, amikor közli, hogy Hollywoodban köztudott, hogy valóban ő az igazi Fószer, azaz róla készült a Nagy Lebowski.
Lehet, hogy így van, ugyanis a fószer a 01 galériából eredetileg színész volt. Többek között Laurence Olivier, Ben Gazzara ésToshiro Mifune partnereként játszott Terence Young Inchon című filmjében, valamint Michael Cimino kiváló (minden idők legnagyobb bukásaként tartják számon) Mennyei Kapuk-jában is. A filmezésért kapott pénzből aztán 1980-ban egy barátjával, Wayzata De Camerone-nal, megnyitotta a 00 (magyarul Zéró Zéró) galériát, amely ma már a Los Angeles-i punktörténelem része. A 00-ról tudni kell, hogy nem egy hagyományos art galéria elképzelésről – fehér falra akasztott olajfestmények előtt, itallal a kézben némán álldogáló öltönysökrök - volt szó. A 00 volt talán a világon az egyetlen olyan kiállító hely, ahol két műtárgy között egy sörrel és kolbásszal megpakolt hűtőszekrény állt, s a galéria akkor nyitott, amikor a legtöbb Los Angeles-i bárban és szórakozóhelyen már éppen kezdtek felmosni. Ugyanis Pochna egy olyan helyet szeretett volna, ahová az emberek – azaz a korabeli punkzenekarok koncert után - mehetnek, amikor már semmi sincs nyitva, s kedvükre jól, mondhatni otthon érezhetik magukat. (Ugye, azt a helyet nevezzük otthonnak, ahová az ember akkor megy, amikor már minden más hely bezárt). Így aztán a nyolcvanas évek elején a 00 pillanatok alatt az a hely lett Los Angelesben, ahol a helyi forrest gumpok találkoztak Dennis Hopperrel, ő pedig a fiatal John Frusciantéval, esetleg David Lee Roth Jack Nicholsonnal s mindezek együtt a környékbeli gördeszkásokkal.
Ez a pörgés - mivel valamikor aludni is kellett, s Pochnának kezdetben nem volt segítsége a partik megszervezésében - nem is ment sokáig, s a 00 igen hamar átállt a hétvégi nyitva tartás üzemmódra. Aztán a nyolcvanas évek végére – a punkmozgalom kifulladásával egy időben – a 00 megszűnt, viszont Pochna hamarosan megnyitotta a 01-et, amely az eredeti célkitűzéssel – buli, csajok, képek, Hollywood - ha egy kicsit csendesebben is, mint az eredeti 00, de a mai napig működik. Időközben a L.A. punk-rockmozgalom is megtörtént, és a két történet valamennyire össze egy kicsit is fonódott. Hogyan s miért? Los Angelesben vagyunk, itt, a Santa Monica sugárút végén szalad a Csendes-óceánba a Nyugat - ennél nyugatabbra már a Kelet következik – igaz, előtte a Santa Monica-i tengerpart mólóján lévő vidámparkban még egyet óriáskerekezik. Itt írta Jim Morrison a The End-et - az itteni punkok Jim Morrisonig vezetik vissza magukat, yes, before Iggy, és amikor szóba jön New York, akkor kiderül, hogy míg Lou Reed arról énekelt, hogy a karját tűvel bökdösi, aközben itt LA-ben Morrison pedig arról, hogy az apát meg ölni, és az anyát pedig… Szóval, egyrészt kiderül, hogy itt minden a hatvanas években gyökeredzik, és hogy LA jóval sötétebb hely, mint NY. Nem véletlen, hogy itt forgatták a Nyugati civilizáció hanyatlása című punk filmet. És mégis. Az itteni punkok körében nem az általános NO FUTURE punk életérzés fogalmazódik meg. Öntudatosak, a mai napig fáj nekik, hogy nem náluk, hanem a San Franciscó-i Winterlandban adta utolsó koncertjét a Sex Pistols. Bármennyire is kemény hely LA, enyhe nosztalgia mindenképp a levegőben van, talán a pálmafák miatt. Lehet, hogy ezért van, hogy az itteni punkok közül oly sokan-sokan ecsetet, kamerát is ragadtak. A műfajok átjárhatósága errefelé könnyen megy, itt a punk tényleg nem az, hogy no future, hanem az, hogy ha önsorsrontóan is, de mindenképp a saját fejed után mész, és pedig mindig csak előre.
Amikor arról kérdem Pochnát, hogy kik voltak azok a zenekarok, akik a 01-be jártak, mintha lexikonból olvasná: The Weirdos, The Germs, 45 Graves, X, The Blasters, Circle Jerks, Black Flag, Social Distortion, Go-Go’s, The Plugz, Mamals, The Gun Club, The Controllers, Top Jimmy, Billy Idol, Dead Boys, Sham 69, Universal Congress Of, Sacharinne Trust, Blusters, és természetesen az RHCP meg a Los Lobos. Többnyire nem a Tandori-sapkás MTV-s punkok, mint mondjuk a Green Day vagy az Offspring. Ja és Perry Farrell - aki egyébként is kiváló művész, meg Bob Forrest. S ezek közül többen ki is állítottak, mint pl. Exene Cervenka az X-ből vagy Johnette Napolitano a Concrete Blonde-ból. A Weirdos több tagja is, ők nagyszerű művészek. Vagy a Thelonius Monster-srácok. Igen. És természetesen John Frusciante. Meg Richard Edson, aki nagyszerű fényképész, akárcsak Dave Alvin a Blastersből, aki digitális és hagyományos fényképeket is készít. A punkok közt is van, aki unalmas képeket készít, de sok nagyszerű művész van köztük. Habár a legfontosabb punk műveket szerinte nem punkzenészek készítették, az egyik kedvence Joe Baiza (Sacharinne Trust), ő ma már lemezborítókat csinál, főleg Európába.
De hamar kiderül, hogy Pochna nem ezekről a fazonokról akar beszélni, sokkal fontosabb neki Top Jimmy - aki egy Van Halen-számról kapta a nevét - a közelmúltban eltávozott helybeli takátstamás vagy a Melrose Avenue mai gördeszkásai. Szóba jön még Wild Man Fischer, aki állítólag egy nagyon csendes, szerény, visszahúzódó ember volt, de egy napon elhatározta, hogy többet nem lesz csendes, szerény, és visszahúzódó s énekelni kezdett, olyan egyedi szövegekkel s stílusban, hogy a mamája többet nem állt szóba vele, többek között Frank Zappa is kísérte. Pochna több saját beszerzésű Wild Man Fischer felvételt őriz, két beszélgetés közt ezeket és Top Jimmyt hallgatjuk.
Mire a galériába visszamegyünk, már sötét van. Csak az egyik belső helyiségből imbolyog elő egy vékony fénycsóva. Kiderül, hogy odabent gyertyákkal világítanak, de nem a kaliforniai energia válság miatt, hanem mert a helyi tanács számlabefizetés elmulasztásának vétsége miatt még tavaly nyáron kikapacsoltatta a 01-ben az áramot. Amikor sopánkodni kezdek, hogy mégiscsak kellene valami fény - fényképezni szeretnék - akkor az asztal alól előkerül egy kábelvégen fityegő csupasz villanykörte, s lőn világosság hirtelen. Nem kell különleges magyarázat, magamtól is rájövök: Hollywood közepén, a Paraumont Pictures szomszédságában lopják az áramot.
S ha már galéria, nézzük a képeket. A kifinomult kelet-európai ízlésvilág lehet, hogy megütközne a Pochna-féle eklektikán. Nem éppen a tónus- és árnyalatgazdag pasztellképek iránti szenvedély fűti, habár láttam egy Exene Cervenka-képet, amely igen csak Paul Klee világát idézte. Pochna, mint kurátor rendkívül megengedő, ezt minden művész tudja. Azért szeretik, mert hagyja, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Volt, aki nagyhírű galériát hagyott ott, pedig több pénzt kapott, viszont beleszóltak abba, hogy mit és hogyan csináljon. Nem úgy, mint Pochna. Ő azt mondja a művészeknek, csinálj amit akarsz, én kiállítom. „Once a artist did ask me to show photos with his father balls after the operation, and I just said, yeah, go ahead.” Állítólag egy festőnek, már évek óta nem adja vissza a képeit, ő pedig ahelyett, hogy perelne, továbbra is kiállít nála. Bassza meg, végül is jó srác, mondja az illető művész a fószerről.
Megkérdem tőle, hogy milyen stílusnak nevezné mindazt, amit itt látok. Hihetetlen eklektika, se nem pop, se nem absztrakt, se nem modern vagy akár posztmodern. Az egész így együtt olyan, mint a Led Zeppelin Physical Graffiti lemezének borítója. Pochna elgondolkodik, majd azt válaszolja: post-contemporary art.
Ahogy ott állunk, s a falra illetve a képekre vetülő a fényben, rájövök, hogy mi az, ami Pochnában különleges: ő Hollywood ikonjait élőben és műalkotásban is gyűjti. Érzéke van ahhoz, hogy ne csak az áramot, hanem a flow-t is, azaz azt a titokzatos áramlatot, ami a tehetségeket átjárja, megcsapolja. Ő amolyan generációs amalgám, aki a régi LA-punkokat és a mai gördeszkásokat összeköti. (Többször is említi, hogy a világ egyik legjobb gördeszkása, Ed Templeton - Toy Machine - a 01-ben állít ki.) Nemcsak passzívan elszenvedi a művészeket, hanem különböző furcsa dolgokra ösztönözni őket. Ecsetet ad a punkok kezébe, fizet a környékbeli gördeszkásoknak – Zero1 Skaters - azért, hogy a benzinkutak mögötti tűzfalakra graffitizzenek. „The story need spaces”, mondja, miközben a galéria üres falára mutat.
Csontos István
Fotók: a szerző
http://www.01gallery.com
http://www.edtempleton.com
http://www.toymachine.com
http://www.artistdirect.com
posted by Hippikiller at 12:11 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home