In memorian Csontos István VIII.
Az archaikustól az elektronikáig avagy bevezetés a filozófiába
Szemző Tibor
Wanted magazin, 2000 június
Szemzővel egy köztes állapotban, legutolsó lemeze a Túlsó part megjelenését követően, s a következő, a Láthatatlan történet megjelenése előtt találkoztunk a Gyermekvasút Szépjuhászné (azelőtt Úttörővasút/Ságvári liget) megállójában. Épp a Láthatatlan történet és a Tractatus darabok közös budapesti előadására (MU Színház, május 6.), és egy azt követő, egyhetes Győr–Sopron-Bologna megyei turnéra készült a Gordiusi Ĉomo 7 +1 fős felállású, ezekre az alkalmakra aktualizált együttesével. (A Gordiusi Ĉomo tagjainak száma, az előadásra szánt műveknek megfelelően 1 és 100 +1 fő között változhat, + 1fő mindig a nélkülözhetetlen hangmérnök). A Bartók Konzervatóriumban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán és a Schola Hungaricában tanult zeneszerző az 1980-as évek során a repetitív (?) zenét játszó 180-as Csoporttal lett relatíve közismert. Szemző darabjai a komolyzene és minden egyéb más műfaj határmezsgyéjén helyezkednek el: legalább annyira fontos számára az elektromos gitár, mint egy hegedű megszólalása. Fejében nem igazán melódiákat, inkább hangzásokat és irányokat hall, zenei gondolkodására többek között a gregorián és a blues, valamint Hamvas Béla szövegeinek zeneisége is hatott. Az elmúlt húsz évben komponált fuvolára, elektronikákra, vonósnégyesre, magnóra, kamarazenekarra valamint zsebrádiókra és asztali akrobatára is, de zenéjét hallgatva úgy tűnik, hogy mintha az emberi hang megszólalása izgatná leginkább. Muzsikájával olyan különböző helyeken találkozhatunk, mint egy CD-lejátszó vagy a st.pölteni harangtorony, s az ő nevéhez kötődik a legutolsó Magyarországon préselt bakelit hanglemez létrejötte is. Munkássága Forgács Péternek a családi mozikat a feledésből az öröklétbe transzformáló mániájától elválaszthatatlan. Nehezen skatulyázható komponista, öntörvényű személyiség, most 45 éves, saját hangzása és öt gyermeke van. Neve nem csak Magyarországon legenda.
Wanted: Pierre Boulez (kortárs francia zeneszerző-karmester, a szerk.) mondta, hogy a zenésznek játékával a saját korát kell kifejeznie...
Szemző Tibor: Kérdés, hogy mennyire érzékenyen reagálsz a saját korodra, hogy a te problémáid mennyire általános problémák, illetve, hogy a te problémáidban mennyire ragadod meg annak a kornak a valóságos problémáit. Gondold el, hogy amit Wittgenstein (XX. század első felében ismert osztrák filozófus, a szerk.) megragad a saját korából, vagy is az ő gondolkodása mennyire általános, mennyire ragadja meg a saját korát? Erre nem mernék még a leghalványabb módon sem választ adni.
W: De pont a te zenédben ott van a fuvola, amelyik egy teljesen archaikus hangszer, és másrészt pedig ott vannak az elektronikák a kezdettől fogva. Már a Vízi-Csoda című darabodban ott volt az a frippektronics szerű dolog. Szóval ott van az elektronika, mint a mai kor, és ugyanakkor ott a fuvola, mint az archaikus, ősi hangszer és ez a kettő egyszerre ad egy nagyon sajátos, koherens hangzást. Másképp: indult annak idején a Revox magnóval, és most itt van dj Naga…
Sz: Igen, az elektronika, a műszaki matatás mindig benne volt, s már kicsi koromban is mindig, mindent szétszereltem. Miközben kétbalkezes voltam. S valóban vannak masinák és vannak archaikus hangszerek, nemcsak a fuvola, de valóban működik egy kettősség. A formában tényleg valami archaikus jelenik meg. Nem feltétlenül biztos, hogy a hangszerválasztásban. Épp a filmekben jelenik meg egy archaikus valami, s ugyanakkor mindig ott van az is, ami korszerű és fontos, hogy ez a két dolog egymással interferál. Tehát van egy ellenpont a kettő között, és ennek az ellenpontnak a milyensége és összefeszülése adja a dolog lélegzését, a feszültségét. Mondjuk egy elektromos gitáros teljesen klisészerűen játszik, úgy, ahogy egy elektromos gitáron kell, azaz nincs benne feszültség, az ellenpont, akkor nem interferál. Abban a pillanatban, amint egy elektromos gitáros tőle teljesen szokatlan módon archaikusan szólal meg, az számomra hihetetlenül izgalmas lehet. Tehát hogy nem a ’virslik dzsalnak’, nemcsak az ujjaiban van meg, hanem valami szellemi jelenik meg. Valószínűleg Frank Zappa ilyen zenész volt és vannak más ilyen muzsikusok is. Az ilyen zenészek mutánsak, ezeket üldözik általában, nem férnek bele a zenekarokba, ezeket kiutálják, és ezek nem tudnak úgy játszani, ahogy kell.
W: Jó, hogy a Zappát mondod, amikor itt volt ’91-ben, a Tabánban játszott. Kimentem délben a Tabánba, hátha próbál, s valóban. Akkor találkozott először a magyar kollegákkal, Babossal, Kőszegivel és a többiekkel. Érdekes volt látni, amikor a dzsesszzenészek és az ún. rockzenész találkozott. Nálunk van egy nagyon rossz értelembe használt vett hierarchikus gondolkodás, amely szerint a dzsessz ugye egy ’magasabb rendű’ műfaj, mint a rockzene. Szóval nagyon érdekes volt látni, hogy megjött a Zappa, elővette a gitárt, és sokkal szabadabban játszott, mint az elvileg tágabb kifejezési eszközzel rendelkező dzsesszzenész kollegái. Pontosan lehetett érezni, ahogy jöttek a patentok, beállt a merevség, ’dzsaltak a virslik’.
Sz: Nagyon nehéz egy belső hangot meghallani vagy elhinni azt, hogy az a belső hang, amit én hallok, és azok az ujjak, azok a virslik, amik esetleg így keresztbe akadnak, azok autentikusak, úgy szólnak, ahogy kell. Elhinni minden külső nyomás ellenében, hogy az úgy van jól, ez nagyon nehéz, és különösen egy kis országban, amelyben állandóan korlátokkal találkozol. Amikor először érkeztem Amerikába, nem voltam már olyan nagyon fiatal, 28 éves, éppen a léptéknek a tágassága volt lenyűgöző, hogy pontosan ezeket a korlátokat nem éreztem. Itt Zappa ezzel szembesült, s akiket említettél, ők pompás zenészek, ragyogóak a maguk műfajában, de egy ilyen kérés egy zenész felé, hogy csak olyan hangot játsszál, amit érkezésed van játszani, és hogyha nincs érkezésed, akkor ne játsszál, - ezek a legmagasabb igények. A rutin meg nagyon könnyen kijön. Mikor főiskolára jártam, ha megszakadtam sem tudtam megfelelni bizonyos dolgoknak. Nem tudtam úgy eljátszani egy etűdöt vagy egy Prokofjev-darabot, ahogy kell. Ha belepusztultam sem. Tehát nem volt erre képességem.
W: Befejezted a főiskolát végül?
Sz: Befejeztem. Nagy kihívás volt, pont ebben az értelemben. A Fazekas Pali barátom biztatott, akkor még ezt nem értettem meg, hogy ne menjek el a diplomakoncertemre semmiképp. Nem tudom, hogy ismered-e Fazekas Palit, ez egy dzsesszfilozófus.
W : Ja, a Pali bácsi. Pici ember sapkával, szakállal? Nem tudtam, hogy Fazekas Pálnak hívják, de úgy, hogy a Pali bácsi, igen. Sokszor láttam Debrecenben a dzsesszfesztiválon.
Sz: Húsz éves koromban mentünk a Szemző kvartettel Pécsre, - vonattal utaztunk, a csellóval, meg minden - és a Délibe menet találkoztunk a Palival, aki sétált az utcán. Mondtuk, hogy Pécsre megyünk, ő mondta, hogy velünk tart, ha nem bánjuk. Koleszban laktunk, és a kérdőívbe az anyja neve rubrikába azt írta be, hogy Alice Coltrane. Családi állapotába pedig azt, hogy szerelmes. Tehát ő teljesen komolyan vette a kérdőívet és értelemszerűen töltötte ki. Később megértettem ennek az üzenetét, és ő mondta - akkor már a főiskolára jártam - hogy á, hát ez hülyeség, de mindenesetre a diplomakoncertemre semmiképp se menjek el.
W: Egyfajta magatartást próbált neked sugallni…
Sz: Igen, egyébként végül elmentem a vizsgakoncertre
W: Annak idején a Pali bácsi indított el azon az úton téged, amit később tudatosan Hamvas nevével kapcsoltál össze…
Sz: Egy igazolást akartam találni, s nagyon különböző területeken. Mellesleg a Hamvas Béla nekem a nyolcvanas években volt fontos, és most ebben a Hamvas-darabban már inkább Hamvasnak a zeneisége döntő, ha ezt egyáltalán el lehet egymástól választani. Tehát nem a filozofikus igazsága. Szerintem ez költészet, ami az ő esszéjének a költői értéke.
W: Hamvas nem rendszeralkotó filozófus, ő közvetít.
Sz: Igen, de én ebben az értelemben nem vagyok egy Hamvas-hívő. Én nagyon szeretem a Hamvas Bélának ezeket a költői esszéit.
W: Tehát nem az fontos számodra, hogy amit mond az igaz vagy nem…
Sz: Persze, én nem a filozófiai igazságát keresem én ezeknek a dolognak. Nagyon szép a nyelvhasználata és a szövege, mint vezérszólam szerepel a darabokban, s nem érdekel, hogy amit mond, az mennyire igaz. Például az egyik darabjának az a vége, hogy az ausztráliai sivatag pápuái… Hát azok nem is ausztráliaiak, másrészt nem is a sivatagnak a pápuái, de ugyanakkor ez egy gyönyörű költői kép. Kemény Katalintól, aki Hamvas özvegye, ő mondta nekem, hogy hát fiatalember, akinek van füle, az hallja, hogy Hamvas Béla költészet.
W: Hamvas a túlvilágról adoptált téged?
Sz: Igen, mert ugye az ember elmegy az ő lakásába, ahol élt és az ő feleségével beszélget és az ő tárgyai között van, akkor ehhez személyesen is kapcsolódik egy kicsit. Én egyébként Hamvas a zenéről írt gondolataival nem tudok egyetérteni. Amit a zenéről mond, az az európai műzenében gyökerezik, és én az európai műzenét, amelyik tulajdonképpen a harmónia története, számomra teljesen idegen. Elsősorban azért, mert én nem hallok harmóniákat. Tehát az én hallásom elsősorban hangszínekben, irányokban tájékozódik. Ennyiben ez korszerű hallás, tehát a szélessége, meg a mélysége van, ami ugye a tér kifejezése. És a magasság, mélység irányában is létezik. Elég egzakt módon hallok ebben az értelemben, és ez John Cage utáni hallás. De még tovább mennék, a hallásomban jelen vannak az elektronikának, a gerjesztett gitárhangnak, meg az analóg magnetofonnak a hangja. A különböző zenei korszakok különböző harmonikus megközelítésekhez kötődnek, de számomra ez már teljesen idegen. Európai műzenének mondjuk, de a 98%-a hallgathatatlan számomra. Tehát egyszerűen irritál, nem bírom meghallgatni, vagy ha meghallgatom, akkor abban a hangszínek érdekesek számomra, és nem a harmóniáknak a vonzás- és kötésrendszere. Mert azokra mintha nem lenne fülem.
W: A populáris zenében Miles Davisszel kezdődik ez a fajta gondolkodás, illetve nála kezd ez tudatossá válni. A Davis meg a Hendrixnél figyelt föl erre. Négy évvel ezelőtt a Diákszigeten a Táncsátorban hallottam a trió felállású Gordiuszi Čomó nevű zenekarodat, és egyből a Jimi Hendrix Experience jutott eszembe, csak gitár helyett fuvola szólt.
Sz: Hendrix üzenete számomra kettős, mert nála megjelenik az elektronikus szintézis, tehát amikor egy nagyon XX. századi hangot szakralitásba ránt bele, azaz megszólal az elektronikának és a Muddy Watersnek egy szintézise. Visszajutottunk a szakralitáshoz, s a blues-nak a szakralitása elemi erővel hatott rám. Így tizenéves koromban megdöglöttem attól, amit egy ilyen tizenkét ütemes blues kifejezett, egyszerűen a gyomorra ment. És akkor még azt gondoltam, hogy a John Mayall a blues, de mikor az ember az első Muddy Waterseket megkaptam, akkor megfeküdtem. Szóval az valami nagyon igazi dolog volt. Hendrixnél pedig megjelenik ugyanaz a szakralitás, de nagyon áttört, nagyon érzékeny, ugyanakkor nagyon korszerű, elektronizált hang, ami persze mára már közel ötvenéves és a történelem része.
W: Hendrixnél ott van az extázis és másrészt van agya.
Sz: Hendrixnél érezhető az leginkább számomra, hogy jelen van az isteni. Tudom, hogy ez így szarul hangzik, de mégis csak így van. A mukinál végső fokon teljesen mindegy volt, hogy mit csinál. Ezt akkor értettem meg, amikor egyszer New Yorkban a feleségemmel beültem egy moziba, és megnéztük a Le Blanc nevű dokumentarista filmes társaság Lightin Hopkins című filmjét. Láttuk Lightin Hopkins-t ’63-ban Texasban pecázni egy csónakban, s az ugyanolyan blues volt, mint amikor a gitárját vette a kezébe. És akkor az ember megértette, hogy miként egy parasztmuzsikusnál, mondjuk, elmész a Zerkula Jánoshoz, felső-középszerbe, és amikor ő beszél, az ugyanolyan, mint amikor hegedül, azaz semmi különbség nincs. Amit alapmagatartásában közvetít, az egy egységes világot képvisel. S a nyelv amin ezt közvetíteni képes, az természetesen a zene. Mint ahogy Lightin Hopkins és Jimi Hendrix esetében is a zene.
W: A beszélgetés elején említetted, hogy a virslik dzsalnak. Pontosan mit értesz ez alatt?
Sz: A hangszereseknél létezik, hogy öntudatlanul játszik, fel-le teker. Volt egy időszak, amikor főiskolás koromban sokat hakniztam meg játszottam mindenfelé. Többször együtt játszottam Borbás Imre szaxofonossal, ő szokta mondani, hogy dzsalnak a virslik. Ez egy őrületes csapda, gondolj bele, egy zenésznél az egész zenei gyakorlat óhatatlanul arról szól, hogy a mukit kiképezzük profivá, vagyis tulajdonképpen a folyamatból kikapcsoljuk. Tehát a kiképzés végére, mindegy, hogy milyen műfajban működik, legyen komoly vagy könnyűzenész a muki egyszerűen elveszítheti önmagát. Úgy játszik, ahogy úgymond játszani kell, teljesen szabályszerűen, s kivételes esetektől eltekintve, ő maga már nincs is jelen a folyamatban.
Csontos István
Szemző Tibor
Wanted magazin, 2000 június
Szemzővel egy köztes állapotban, legutolsó lemeze a Túlsó part megjelenését követően, s a következő, a Láthatatlan történet megjelenése előtt találkoztunk a Gyermekvasút Szépjuhászné (azelőtt Úttörővasút/Ságvári liget) megállójában. Épp a Láthatatlan történet és a Tractatus darabok közös budapesti előadására (MU Színház, május 6.), és egy azt követő, egyhetes Győr–Sopron-Bologna megyei turnéra készült a Gordiusi Ĉomo 7 +1 fős felállású, ezekre az alkalmakra aktualizált együttesével. (A Gordiusi Ĉomo tagjainak száma, az előadásra szánt műveknek megfelelően 1 és 100 +1 fő között változhat, + 1fő mindig a nélkülözhetetlen hangmérnök). A Bartók Konzervatóriumban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán és a Schola Hungaricában tanult zeneszerző az 1980-as évek során a repetitív (?) zenét játszó 180-as Csoporttal lett relatíve közismert. Szemző darabjai a komolyzene és minden egyéb más műfaj határmezsgyéjén helyezkednek el: legalább annyira fontos számára az elektromos gitár, mint egy hegedű megszólalása. Fejében nem igazán melódiákat, inkább hangzásokat és irányokat hall, zenei gondolkodására többek között a gregorián és a blues, valamint Hamvas Béla szövegeinek zeneisége is hatott. Az elmúlt húsz évben komponált fuvolára, elektronikákra, vonósnégyesre, magnóra, kamarazenekarra valamint zsebrádiókra és asztali akrobatára is, de zenéjét hallgatva úgy tűnik, hogy mintha az emberi hang megszólalása izgatná leginkább. Muzsikájával olyan különböző helyeken találkozhatunk, mint egy CD-lejátszó vagy a st.pölteni harangtorony, s az ő nevéhez kötődik a legutolsó Magyarországon préselt bakelit hanglemez létrejötte is. Munkássága Forgács Péternek a családi mozikat a feledésből az öröklétbe transzformáló mániájától elválaszthatatlan. Nehezen skatulyázható komponista, öntörvényű személyiség, most 45 éves, saját hangzása és öt gyermeke van. Neve nem csak Magyarországon legenda.
Wanted: Pierre Boulez (kortárs francia zeneszerző-karmester, a szerk.) mondta, hogy a zenésznek játékával a saját korát kell kifejeznie...
Szemző Tibor: Kérdés, hogy mennyire érzékenyen reagálsz a saját korodra, hogy a te problémáid mennyire általános problémák, illetve, hogy a te problémáidban mennyire ragadod meg annak a kornak a valóságos problémáit. Gondold el, hogy amit Wittgenstein (XX. század első felében ismert osztrák filozófus, a szerk.) megragad a saját korából, vagy is az ő gondolkodása mennyire általános, mennyire ragadja meg a saját korát? Erre nem mernék még a leghalványabb módon sem választ adni.
W: De pont a te zenédben ott van a fuvola, amelyik egy teljesen archaikus hangszer, és másrészt pedig ott vannak az elektronikák a kezdettől fogva. Már a Vízi-Csoda című darabodban ott volt az a frippektronics szerű dolog. Szóval ott van az elektronika, mint a mai kor, és ugyanakkor ott a fuvola, mint az archaikus, ősi hangszer és ez a kettő egyszerre ad egy nagyon sajátos, koherens hangzást. Másképp: indult annak idején a Revox magnóval, és most itt van dj Naga…
Sz: Igen, az elektronika, a műszaki matatás mindig benne volt, s már kicsi koromban is mindig, mindent szétszereltem. Miközben kétbalkezes voltam. S valóban vannak masinák és vannak archaikus hangszerek, nemcsak a fuvola, de valóban működik egy kettősség. A formában tényleg valami archaikus jelenik meg. Nem feltétlenül biztos, hogy a hangszerválasztásban. Épp a filmekben jelenik meg egy archaikus valami, s ugyanakkor mindig ott van az is, ami korszerű és fontos, hogy ez a két dolog egymással interferál. Tehát van egy ellenpont a kettő között, és ennek az ellenpontnak a milyensége és összefeszülése adja a dolog lélegzését, a feszültségét. Mondjuk egy elektromos gitáros teljesen klisészerűen játszik, úgy, ahogy egy elektromos gitáron kell, azaz nincs benne feszültség, az ellenpont, akkor nem interferál. Abban a pillanatban, amint egy elektromos gitáros tőle teljesen szokatlan módon archaikusan szólal meg, az számomra hihetetlenül izgalmas lehet. Tehát hogy nem a ’virslik dzsalnak’, nemcsak az ujjaiban van meg, hanem valami szellemi jelenik meg. Valószínűleg Frank Zappa ilyen zenész volt és vannak más ilyen muzsikusok is. Az ilyen zenészek mutánsak, ezeket üldözik általában, nem férnek bele a zenekarokba, ezeket kiutálják, és ezek nem tudnak úgy játszani, ahogy kell.
W: Jó, hogy a Zappát mondod, amikor itt volt ’91-ben, a Tabánban játszott. Kimentem délben a Tabánba, hátha próbál, s valóban. Akkor találkozott először a magyar kollegákkal, Babossal, Kőszegivel és a többiekkel. Érdekes volt látni, amikor a dzsesszzenészek és az ún. rockzenész találkozott. Nálunk van egy nagyon rossz értelembe használt vett hierarchikus gondolkodás, amely szerint a dzsessz ugye egy ’magasabb rendű’ műfaj, mint a rockzene. Szóval nagyon érdekes volt látni, hogy megjött a Zappa, elővette a gitárt, és sokkal szabadabban játszott, mint az elvileg tágabb kifejezési eszközzel rendelkező dzsesszzenész kollegái. Pontosan lehetett érezni, ahogy jöttek a patentok, beállt a merevség, ’dzsaltak a virslik’.
Sz: Nagyon nehéz egy belső hangot meghallani vagy elhinni azt, hogy az a belső hang, amit én hallok, és azok az ujjak, azok a virslik, amik esetleg így keresztbe akadnak, azok autentikusak, úgy szólnak, ahogy kell. Elhinni minden külső nyomás ellenében, hogy az úgy van jól, ez nagyon nehéz, és különösen egy kis országban, amelyben állandóan korlátokkal találkozol. Amikor először érkeztem Amerikába, nem voltam már olyan nagyon fiatal, 28 éves, éppen a léptéknek a tágassága volt lenyűgöző, hogy pontosan ezeket a korlátokat nem éreztem. Itt Zappa ezzel szembesült, s akiket említettél, ők pompás zenészek, ragyogóak a maguk műfajában, de egy ilyen kérés egy zenész felé, hogy csak olyan hangot játsszál, amit érkezésed van játszani, és hogyha nincs érkezésed, akkor ne játsszál, - ezek a legmagasabb igények. A rutin meg nagyon könnyen kijön. Mikor főiskolára jártam, ha megszakadtam sem tudtam megfelelni bizonyos dolgoknak. Nem tudtam úgy eljátszani egy etűdöt vagy egy Prokofjev-darabot, ahogy kell. Ha belepusztultam sem. Tehát nem volt erre képességem.
W: Befejezted a főiskolát végül?
Sz: Befejeztem. Nagy kihívás volt, pont ebben az értelemben. A Fazekas Pali barátom biztatott, akkor még ezt nem értettem meg, hogy ne menjek el a diplomakoncertemre semmiképp. Nem tudom, hogy ismered-e Fazekas Palit, ez egy dzsesszfilozófus.
W : Ja, a Pali bácsi. Pici ember sapkával, szakállal? Nem tudtam, hogy Fazekas Pálnak hívják, de úgy, hogy a Pali bácsi, igen. Sokszor láttam Debrecenben a dzsesszfesztiválon.
Sz: Húsz éves koromban mentünk a Szemző kvartettel Pécsre, - vonattal utaztunk, a csellóval, meg minden - és a Délibe menet találkoztunk a Palival, aki sétált az utcán. Mondtuk, hogy Pécsre megyünk, ő mondta, hogy velünk tart, ha nem bánjuk. Koleszban laktunk, és a kérdőívbe az anyja neve rubrikába azt írta be, hogy Alice Coltrane. Családi állapotába pedig azt, hogy szerelmes. Tehát ő teljesen komolyan vette a kérdőívet és értelemszerűen töltötte ki. Később megértettem ennek az üzenetét, és ő mondta - akkor már a főiskolára jártam - hogy á, hát ez hülyeség, de mindenesetre a diplomakoncertemre semmiképp se menjek el.
W: Egyfajta magatartást próbált neked sugallni…
Sz: Igen, egyébként végül elmentem a vizsgakoncertre
W: Annak idején a Pali bácsi indított el azon az úton téged, amit később tudatosan Hamvas nevével kapcsoltál össze…
Sz: Egy igazolást akartam találni, s nagyon különböző területeken. Mellesleg a Hamvas Béla nekem a nyolcvanas években volt fontos, és most ebben a Hamvas-darabban már inkább Hamvasnak a zeneisége döntő, ha ezt egyáltalán el lehet egymástól választani. Tehát nem a filozofikus igazsága. Szerintem ez költészet, ami az ő esszéjének a költői értéke.
W: Hamvas nem rendszeralkotó filozófus, ő közvetít.
Sz: Igen, de én ebben az értelemben nem vagyok egy Hamvas-hívő. Én nagyon szeretem a Hamvas Bélának ezeket a költői esszéit.
W: Tehát nem az fontos számodra, hogy amit mond az igaz vagy nem…
Sz: Persze, én nem a filozófiai igazságát keresem én ezeknek a dolognak. Nagyon szép a nyelvhasználata és a szövege, mint vezérszólam szerepel a darabokban, s nem érdekel, hogy amit mond, az mennyire igaz. Például az egyik darabjának az a vége, hogy az ausztráliai sivatag pápuái… Hát azok nem is ausztráliaiak, másrészt nem is a sivatagnak a pápuái, de ugyanakkor ez egy gyönyörű költői kép. Kemény Katalintól, aki Hamvas özvegye, ő mondta nekem, hogy hát fiatalember, akinek van füle, az hallja, hogy Hamvas Béla költészet.
W: Hamvas a túlvilágról adoptált téged?
Sz: Igen, mert ugye az ember elmegy az ő lakásába, ahol élt és az ő feleségével beszélget és az ő tárgyai között van, akkor ehhez személyesen is kapcsolódik egy kicsit. Én egyébként Hamvas a zenéről írt gondolataival nem tudok egyetérteni. Amit a zenéről mond, az az európai műzenében gyökerezik, és én az európai műzenét, amelyik tulajdonképpen a harmónia története, számomra teljesen idegen. Elsősorban azért, mert én nem hallok harmóniákat. Tehát az én hallásom elsősorban hangszínekben, irányokban tájékozódik. Ennyiben ez korszerű hallás, tehát a szélessége, meg a mélysége van, ami ugye a tér kifejezése. És a magasság, mélység irányában is létezik. Elég egzakt módon hallok ebben az értelemben, és ez John Cage utáni hallás. De még tovább mennék, a hallásomban jelen vannak az elektronikának, a gerjesztett gitárhangnak, meg az analóg magnetofonnak a hangja. A különböző zenei korszakok különböző harmonikus megközelítésekhez kötődnek, de számomra ez már teljesen idegen. Európai műzenének mondjuk, de a 98%-a hallgathatatlan számomra. Tehát egyszerűen irritál, nem bírom meghallgatni, vagy ha meghallgatom, akkor abban a hangszínek érdekesek számomra, és nem a harmóniáknak a vonzás- és kötésrendszere. Mert azokra mintha nem lenne fülem.
W: A populáris zenében Miles Davisszel kezdődik ez a fajta gondolkodás, illetve nála kezd ez tudatossá válni. A Davis meg a Hendrixnél figyelt föl erre. Négy évvel ezelőtt a Diákszigeten a Táncsátorban hallottam a trió felállású Gordiuszi Čomó nevű zenekarodat, és egyből a Jimi Hendrix Experience jutott eszembe, csak gitár helyett fuvola szólt.
Sz: Hendrix üzenete számomra kettős, mert nála megjelenik az elektronikus szintézis, tehát amikor egy nagyon XX. századi hangot szakralitásba ránt bele, azaz megszólal az elektronikának és a Muddy Watersnek egy szintézise. Visszajutottunk a szakralitáshoz, s a blues-nak a szakralitása elemi erővel hatott rám. Így tizenéves koromban megdöglöttem attól, amit egy ilyen tizenkét ütemes blues kifejezett, egyszerűen a gyomorra ment. És akkor még azt gondoltam, hogy a John Mayall a blues, de mikor az ember az első Muddy Waterseket megkaptam, akkor megfeküdtem. Szóval az valami nagyon igazi dolog volt. Hendrixnél pedig megjelenik ugyanaz a szakralitás, de nagyon áttört, nagyon érzékeny, ugyanakkor nagyon korszerű, elektronizált hang, ami persze mára már közel ötvenéves és a történelem része.
W: Hendrixnél ott van az extázis és másrészt van agya.
Sz: Hendrixnél érezhető az leginkább számomra, hogy jelen van az isteni. Tudom, hogy ez így szarul hangzik, de mégis csak így van. A mukinál végső fokon teljesen mindegy volt, hogy mit csinál. Ezt akkor értettem meg, amikor egyszer New Yorkban a feleségemmel beültem egy moziba, és megnéztük a Le Blanc nevű dokumentarista filmes társaság Lightin Hopkins című filmjét. Láttuk Lightin Hopkins-t ’63-ban Texasban pecázni egy csónakban, s az ugyanolyan blues volt, mint amikor a gitárját vette a kezébe. És akkor az ember megértette, hogy miként egy parasztmuzsikusnál, mondjuk, elmész a Zerkula Jánoshoz, felső-középszerbe, és amikor ő beszél, az ugyanolyan, mint amikor hegedül, azaz semmi különbség nincs. Amit alapmagatartásában közvetít, az egy egységes világot képvisel. S a nyelv amin ezt közvetíteni képes, az természetesen a zene. Mint ahogy Lightin Hopkins és Jimi Hendrix esetében is a zene.
W: A beszélgetés elején említetted, hogy a virslik dzsalnak. Pontosan mit értesz ez alatt?
Sz: A hangszereseknél létezik, hogy öntudatlanul játszik, fel-le teker. Volt egy időszak, amikor főiskolás koromban sokat hakniztam meg játszottam mindenfelé. Többször együtt játszottam Borbás Imre szaxofonossal, ő szokta mondani, hogy dzsalnak a virslik. Ez egy őrületes csapda, gondolj bele, egy zenésznél az egész zenei gyakorlat óhatatlanul arról szól, hogy a mukit kiképezzük profivá, vagyis tulajdonképpen a folyamatból kikapcsoljuk. Tehát a kiképzés végére, mindegy, hogy milyen műfajban működik, legyen komoly vagy könnyűzenész a muki egyszerűen elveszítheti önmagát. Úgy játszik, ahogy úgymond játszani kell, teljesen szabályszerűen, s kivételes esetektől eltekintve, ő maga már nincs is jelen a folyamatban.
Csontos István
posted by Hippikiller at 2:50 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home