Wanted archív - 1997 december - Quimby-Kimnowak asztal

Nyers, még meg nem húzott változat

Az első találkozás

Novák Péter: Én a Pribil Gyuritól, a gitárosunktól hallottam először a Tibiről. Az első Quimby-zene, amit hallottam, az egy négy vagy öt számos CD volt, angol nyelven...
Kiss Tibor: Olyan nincs is.
NP: De van!.
KT: Van egy egy számos és van egy tizenkét számos.
NP: Akkor ennyi számot hallottam róla. Hallgattam ezt a zenét, és úgy éreztem, hogy ez baromi jó és evett a sárga irigység. De azt nem értettem, hogy mi a francért nincs ez magyarul. Ez a probléma addig tartott, amíg meg nem csinálták a műsort magyar nyelven.
KT: Nem tudom, hány éves lehettem, talán tizenhat, amikor az Almássy téren voltam egy koncerten, ahol a Cég nevű zenekar játszott...
NP: 1983-tól '87-ig élt a Cég.
KT: ...ott álltam a közönség között, és egy ember berepült egy kötélen. Ez volt Novák Péter. Ez azért fogott meg, mert láttam, hogy milyen gátlástalanul fiatal az egész zenekar, én pedig még a nevemet is alig mertem kimondani. Emlékszem egy számra is, valami szemétről szólt, emlékek, ilyesmi...
NP: Volt ilyen.

- Nem a Marilyn Monroe volt ez?
NP: Igen, talán.
KT: Folyamatosan hallottam Péterről, az Aranyláz zenekarról, és amikor összejött a Kimnowak, akkor találkoztunk először személyesen.
NP: Az az igazság, hogy már gondoltam arra, hogy a Tibivel össze kéne találkozni rendesen, csak mi mindig rémes körülmények között jöttünk össze. Egyszer például az EFOTT-on játszottunk, a Tibi részegen lógott a mikrobusz oldalán, én meg bent szorongtam, és egyáltalán nem tudtunk egymással kommunikálni.

- Koncerteken nem is igazán lehet kommunikálni egymással.
NP: Az az igazság, hogy nem egy kommunikálós fajta a rockzenész.
KT: Ha az egyik fellép, akkor a másik is épp játszik, tehát egymás koncertjére nagyon ritkán tudunk elmenni, ha meg együtt lépünk fel egy fesztiválon, akkor a legkézenfekvőbb kérdés, hogy hányas húrt használsz. Ez egy idő után kurva fárasztó, de az alatt a rövid idő alatt miről beszélhetsz? Vagy pedig röhögsz egyfolytában, és aztán elmentek inni valamit.
NP: Ott van a Lovasi, akit négy éve ismerek, és akivel igazából egyszer nem tudtam elmenni beszélgetni, pedig azt gondolom, hogy az nekem fontos lenne.
KT: Mi az Andrással megbeszéltük, hogy horgászunk majd együtt, de sajnos még nem jött össze.
NP: Ez egy szövőgyári munka. Beülsz a buszba, utazol, színpadi beállás, iszol két sört, lenyomod a bulit, és elmész a következő helyre. Ez igazából nem az emberi kapcsolatok végtelen tárháza.
KT: Velem azért elég nehéz nem találkozni, mert én minden este elmegyek valahova, de a Péter egy elfoglalt ember.


Pajor Tamás

NP: Pajor Tamásnak az az érdekessége, hogy amikor szarvakat aggattak rá, akkor próféta volt, amikor pedig azt gondolta, hogy próféta, akkor kinőttek a szarvai. Mindettől függetlenül a tehetség nem tűnik el, csak átalakul. Hozzátartozik az is, hogy a Tamás soha nem vette a fáradságot, hogy normálisan megtanuljon zenélni. Az ő életében a megtérés egy logikus döntés volt, mert az utolső stádiumban volt. Ott lakott tőlünk egy utcára, és nagyjából úgy nézett ki, hogy halál vagy "ungabunga" (ez egy utalás egy kannibálos viccre). Az utóbbit választotta, ami logikus, mert ki akar megdögleni a Bérkocsis utca sarkán delirium tremensben?
KT: Pár Neurotic-koncerten voltam csak, rám is nagy hatással volt a karizmatikus, elbaszott személyiségével a rózsaszín selyemzakójával, a vajszínű bőrnadrágjával. Ott volt egy ember, aki szaggatta a húrokat, összevissza játszott, üvöltött, de mégis olyan ereje volt, mint a Viszockijnak. Emellett pedig letette a magyar szövegírás egy fontos alapját, amiből most sokan sok pénzt keresnek.

- Mennyire ismertétek egymást?
NP: Egyszer-kétszer fölpofozott az Almássy téren. Én nagyon nagy tisztelője voltam a Tamásnak, csak akkor tizenhét voltam, ő meg huszonnégy, és bár hiába voltak közös ismerőseink, és hiába váltottunk néhány mondatot egymással, ő nagyon zárt körbe tartozott. Soha nem tudtam semmilyen viszonyba kerülni vele. Egy sztorit soha nem felejtek el: a Balkán Tourist játszott az Almássy téren. Három-négyszáz nagyon unott ember ült a földön, míg a Kistamás Laci valami egészen zseniális dolgokat művelt a színpadon. És akkor bejött a Tamás, és elkezdte felrángatni a népeket és ordított: "Nem hallottok? Nem látjátok, hogy miben vesztek részt? Nem érzitek?" És húzta fel az embereket. Ez fájdalmasan szép pillanat volt.
- Az Utcazene című lemez zárósora viszont egy Pajor-idézet elferdítve. Ez jelzésértékű.
NP: Persze. Ez egyfajta tiszteletadás Tamás előző életének, másrészt meg egy nagyon velős gondolat van megfogalmazva.


Mi az, amit a másik tud?

NP: A Quimby és zenéje borzasztóan egy, és ez irigylésre méltó.

- Ez azt jelenti, hogy ti nem vagytok ennyire összetartóak?
NP: Mi nagyon szerteágazó módon vagyunk együtt. Minket istenigazából csak a közös dalírás és a zenélés öröme tart össze. Nagyon sokfajta ember játszik ebben az együttesben. Számomra ez azért pozitív dolog, mert így folyamatosan fönt tudjuk tartani az érdeklődést saját magunk iránt. De ha valaki a rockendrollra gondol, akkor valami családias hangulatra asszociál. Ezt nálunk nagyon nehéz összeszervezni, mert nagyon sokan vagyunk. Mondjuk ezt Tibiék is elmondhatják magukról.
KT: Irigylem, hogy Kimnowakék sokkal több lemezt adnak el, mint mi... (vihogás) Náluk a gitáros tud gitározni, a Péter is tud énekelni. Most vagyok abban az állapotban, hogy baromira idegesít, ha nem megy az éneklés, mert igazából nem foglalkoztam vele eddig.
NP: Az a legfontosabb, hogy azt gondoljuk, hogy valamit még szeretnénk csinálni, és ez önmagában hihetetlenül nagy eredmény.
KT: Pontosan, mert nagyon nehéz muzsikálni ilyen pici piacú országban ezen a szinten. Aki csinálja, az valamilyen szinten fanatikus. Sokan kritizálják a Péter vagány előadásmódját a színpadon. Ez talán abból fakad, hogy Magyarországon nincs ilyen, és azt mondják rá, hogy ripacskodik. Én azt szoktam mondani rá, hogy figyelj, ha nem érezné így jól magát, akkor nem csinálná. Ennyire beizgulsz koncert előtt?
NP: Van ennek egy ösztönös része nyilvánvalóan, ez a muzsika engem mozgat és ebből létrejön egyfajta mozgás. Az más kérdés, hogy ez egy idő után némiképp tudatossá vált, és egyre inkább afelé halad. Ha egy verssor végén felkiáltójel van, úgy lehet hatásosan előadni, ha létrejön egy dramatizált formája. Egy rockszínpadon mozdulatokkal lehet valamit kifejezni. A másik az, hogy nem vagyok egy hangszeres zenész, és egész más érzés ott állni iksz mennyiségű ember előtt. Volt egyszer a 7 Upnak egy olyan szlogenje, hogy "Annak, aki az, ami". És mi egy olyan országban élünk, ahol soha senki nem akart az lenni, ami, és ezért egy csomó emberben visszatetszést kelthet, hogy ki ez a csávó. Én minden egyes koncertre úgy tekintek, mint egy színházi előadásra, amikor háromnegyed hétkor azt mondják a hívóban, hogy második figyelmeztetés. Dddddzs!!! Érzem, hogy megy föl az adrenalin, összeáll a gyomrom, és kezdek bemelegíteni.
KT: Ami belőled jön, az belőlem nem. Nem tudnám eladni a produkciót. Én akkor éreztem a legjobban magam a gimis zenekarban is, ha hátul leültem a gitárral a füstölgő Regentre, és megpróbáltam takarásban lenni az énekes mögött. Ha középre rakják a kontrollomat, akkor átpakoltatom, hogy három ember legyen elöl, hogy megoszoljék a ránk vetülő figyelem.
NP: Annak kéne örülni, hogy ilyen sokszínű ez a paletta. És aki megkeres, hogy nem szereti a zenekart vagy amit én csinálok, akkor mindig iszonyatosan jóindulatúan azt mondom, hogy figyelj, akkor ne gyere el vagy ne hallgasd. Annyi lemez van egy lemezboltban még.
KT: De mit csinálsz, ha valaki megdob egy koncerten?
NP: Akkor megütöm.
KT: Látod, én is ezt teszem. Dobtak már meg hógolyóval is. Képes volt egy ember kimenni, gyúrni egy hógolyót! Tulajdonképpen nem kéne odafigyelni erre, de a feszültség abból fakad, hogy a zenekarok nyolcvan százaléka nem éri meg az ötödik évet, mert rájönnek, hogy hülyére szívatják, esetleg szabályszerűen orraverik, kihasználják, kikészítik idegileg őket. Ezért van az, hogy ha valaki földob valamit, akkor a zenészből az összes felgyülemlett basztatás kijön, és hiába harminckilós a frontember, neki fog esni a tettesnek.
NP: A leghátborzongatóbb élményem a Szigeten volt...
KT: Ezt hallottam!
NP: Már hozzászoktam, hogy bedobnak széket, üveget, meg nem tudom, mit, de hogy valaki eljön egy koncertre a Szigeten, ahol a nap huszonnégy órájában rengeteg program van, beáll a negyedik sorba kettő darab paradicsommal, megvárja az utolsó számot, hogy megdobálja a billentyűst...
KT: És pont a Dióssyt!
NP: ... és akkor kérdezték, hogy miért küldtem el a kurva anyjába a közönséget. Azt gondolom, hogy olyan iszonyatosan kevés idő áll rendelkezésünkre az életünkből, összejöhet hetven-nyolcvan év is akár, és ezt mérgezni... Közröhej.
KT: Jó szentimentális gondolat volt, de...
NP: Az.
KT: ...ha bárhova mész a világban, mindenhol furcsa, hogy olyan nyitottak és szeretetteljesek az emberek. Lehet, hogy ebből a kicsinységből fakadóan van itt ez a frusztráltság. A legszomorúbb az, amikor az érdeklődő rétegnél megjelenik a rossz értelemben vett sznobizmus. Olyan ez a föld, amibe babok vannak elvetve, és ha egy zsenge palánta kidugja a fejét, akkor az egyik ápolgatja, locsolgatja, de abban a pillanatban megjelenik a másik, aki lehugyálja.
NP: A világ sajátos szimbiózisa! Biztos emlékszel még gyermekkorodból arra, hogy amikor a haverod megtanított ultizni, az ikszedik körben mindig kiderült egy újabb szabály, ami az ő javára döntötte el partit, és megint ő vitte el a paklit.


Dalszerzés

NP: Én nagyon nehezen dolgozom. Ez azért van, mert nagyon nagy rajongója vagyok a szépirodalomnak és ez frusztrál. Tudjuk a rockzene dalszövegeiről, hogy elsősorban funkcionális műfaj. Amikor látod, hogy háromszáz ember énekli a refrénedet, onnantól a szöveg személytelenné válik, és elgondolkoztat, hogy én mit keresek ebben a történetben. A Gyuri mindig lehoz valami zenei ötletet. Furcsa, de hogy mi legyen a szöveg témája, az mindig megvan elsőre. Innentől kezdve kezdődik egy kevésbé érdekes munka. A nyelv művelése, alakítása számomra nagyon fontos dolog. Szeretem, ha egy szöveg prozódiailag stimmel, rímel, van ritmikája. Vannak szavak, amiket napokig cserélgetek. Általában színészházi garzonlakásokban szoktam írni titokban. Amióta megtanultam egy bizonyos szinten angolul beszélni, azóta tudom, hogy gyorsabban tudnék angolul haladni a dalszövegírással. Nálad biztos másképp van, de nálunk mindig a muzsika van először.
KT: Á, nem. Mostanában főleg a zenére koncentrálunk, hogy a zene önmagában is érdekes legyen. Az előző lemezen ez még nem volt jellemző, de azt hagyjuk. Én egy intuitív alkat vagyok, nem tudatos sem a zene, se a szöveg. Prüttyög a gitár, megszületik valami, azt leviszem a próbára, összerakjuk, közben én már bemondogatok szavakat, amiről érzem, hogy benne van a számban. Én a legkeményebb útját válaszottam a szövegírásnak. Megvan a zene, és ledünnyögöm hozzá, hogy a szöveg hány szótagból áll, hol lesz rím, belső rím vagy áthajlás. Érted, amire gondolok?
NP: Amit én csinálok, az totálisan mellőzi azt a fajta szürrealizmust, amit a Tibi vagy a Lovasi csinál. A Tibinél egy olyan asszociatív játék jelenik meg a szövegekben, ami baromi nagy szabadságot feltételez, amitől átlöki egyik gondolat a másikat. Nálam viszont egy gondolat fut végig. Ezért szeretem jobban az előbb említett munkatársak szövegeit, mint a sajátomét.
KT: Amit mondtál rólunk, az valóban így van, de a gondolat helye már előre megvan a számon belül. Rímeket gyártani bármikor, öt perc alatt is lehet a söröskupakról is akár, verset felező nyolcasokban, jambikus lejtéssel. Ez nem kunszt. Nekem a legfontosabb feladat az volt a most készült lemezen, hogy oldjam meg azt, hogy a zene meg a szöveg úgy klappoljon, hogy szinte hiányozzék a másiknak, ha nincs ott. Hogy annál az akkordnál pont az a szó legyen bemondva. És ezt általában én be is mondom már akkor, amikor még szöveg sincs. Furcsa módon van olyan, hogy kész a zene és a szöveg, és utólag jövök rá egy olyan jelentésre, ami lehet, hogy hülyeség, meg belebeszélem. Ilyen volt most az egyik számunk, aminek két-három többletjelentéssel írtam a szövegét, de most rájöttem, hogy van egy homoszexuális töltése is. És arra tényleg nem gondoltam, és ez nekem is meglepő volt. Játék a betűkkel.
NP: Miért indult az egész angolul?
KT: Tök egyszerű módon lett angol, és tök egyszerű módon lett magyar. Ezt mindenki túldimenzionálja, mondanak olyanokat, hogy a kiadó akarta, hogy magyarul énekeljünk, amikor már fél évvel szerződés előtt kész volt az anyag. Abban az időben, amikor a gimnáziumban elkezdtünk zenélni, akkor feldolgozásokat játszottunk angolul, aztán amikor a Líviusz másfél év után visszajött New Yorkból, természetesnek tűnt, meg egzotikus is volt. Aztán egyre fontosabbá vált, hogy értse a közönség, meg hogy hiteles legyen, mert akkor nincs baj, ha elhiszem a szöveget. Aztán azt mondtam, hogy gyerekek, ha elmegyünk, folytassuk így, de ha itthon maradunk, szeretnék magyarul énekelni. Annak ellenére, hogy soha nem énekeltem magyarul, és nem tudtam, hogy képes vagyok-e magyar szöveget írni. Ez nagyjából kiderült, hogy még nem tudtam pontosan, mi a helye egy magyar szövegnek. Ez tök látszik a Majomtangón, amelyik néhol túl bonyolult...
NP: (Nevetés.) Igaz!
KT: Hát ez azért van, mert egyszerűen elindult az agyam és nem vettem számításba, hogy a zenével együtt a negyedét sem fogják megérteni. A kiejtésemet is kifogásolják, az affektálást, amit ti is kritizáltatok. Egyrészt tényleg véletlen affektálok, máskor pedig direkt, amit remélem, ki lehet hallani.
NP: Én meg csak affektálni tudok, tökmindegy, hogy mit szeretnék.
KT: Abszolút a tanulóidőszakom a magyarul éneklés és írás. Általában gyorsan szoktam tanulni, remélem a tizenötödik nagylemez már egész jó lesz.


Aktuális zenei irányzatok

- Péterék több dance-es zenei alapot használnak az Utcazenén.
NP: A rockzene szerintem egy "pillanat-dolog". Nem tudok elmenni mellette, és nem hiszem azt, hogy nem érint meg. Ennek a fajta gondolkodásmódnak a nagymestere a Bowie, ahol azt látod, hogy folyamatosan kapar a világ után, és mint egy szivacs, folyamatosan aktualizálja az alapjait. Mi is ilyesmire törekedtünk, másrészt ha meghallgatod a Dj. Gelkát vagy a Gépzene című számot, azért a két történet ki van játszva egymás ellen, szóval én nem vagyok vidám attól, hogy blueszenét nem hallgat a világ. Az a baj, hogy én egy teljesen konzervatív, a hetvenes évek zenéjén felnőtt ember vagyok, lehet akármit tenni. Ez azért van, mert ősemberek vagyunk, és ha valaki azt mondja nekem, hogy delta blues, akkor kiráz a hideg és sírva tudnék fakadni. De a világ erre marhára nem kíváncsi.
KT: Ha nagyon egyszerűsítünk, akkor kétféle kreatív ember létezik. Az egyik megszállottan figyeli az aktuális dolgokat és azon belül valósítja meg magát, a másik olyan, mint Frank Zappa, aki mindig mindent leszart, teszi a dolgát, de a munkáján mégis érződik, hogy melyik korszakban készítette az adott munkáját. Félreértés ne essék, nem tartom magam egy Zappának, de én ezzel a szemlélettel dolgozom, bár igenis hallgatom a mai zenéket. Van tizenvalahány kazettám, annak a kilencven százalékát ajándékba kaptam. Nem vagyok egy nagy igényű, néha megállok földszintes ablakoknál, ha kiszűrődik a zene, csettintek. Hmmm! Viszont ha valamit meghallok, arra nagyon odafigyelek.
NP: Engem a barátaim támogatnak zenékkel, amiket rendszeresen meghallgatok lakásban, autóban, és gondolom, van valamilyen hatásuk, de nem vörös fonálként a mélyben. A Dj. Gelka egy ugyanolyan ösztönös választás volt, mint bármi más a zenekar életében.
KT: A mi lemezünkön is lesz most technó.
NP: ????

- Paródia?
KT: Félig. Amennyire lehet a Líviuszra azt mondani, hogy önmaga paródiája. Ő énekli németül, kibaszott jó káposztazabáló akcentussal!

-bébé-