Wanted archív, 1997 december

Sámán sámán hátán
Sántha István orientalista burját népzenei gyûjtése

Ha a klasszikus népzenekutató fizimiskája kerül lelki szemeink elé valamilyen különös okból kifolyólag, egy általános iskolai énekkönyv lapjairól Kodály és Bartók szikár alakja sejlik fel, amint egy hengeres fonográffal próbálja becserkészni a moldvai havasok népét. Mostanában, amikor az élõ hagyományt jelentõ népzene a sóbiznisz meghatalmazásával elnyerte a world music márkavédjegyet, és elsõsorban a nyugati nagyvárosi embereknek visz múltat idézõ romantikát a zeneszobájába, még mindig léteznek olyan csodabogarak, akik már DAT-magnóval, jó beszélõkével és memóriával, étel és fõleg ital befogadására alkalmas gyomorral felszerelkezve próbálják megismerni egy távoli nép múltját és jelenét. Helyszínünk a Gondolkodó Antikvárium, épp FÁK-hangulatban, Dj. Patkány tart a háttérben videóklipekkel tarkított elõadást az orosz undergroundról anarcho-punknak öltözött fiataloknak, a Nyápic Records vezetõnõje kávét fõz nekünk, Sántha Istvánnak orientalistának, Rupaszov Tamásnak, aki kiadta István burját népzenei gyûjtését a Trottel Records gondozásában és Lacinak, a Gondolkodó tulajának, aki összehozta az elõzõ két urat.

Sántha István - Most nyáron voltam nyolcadszor Szibériában. Még 1989-ben jutottam ki elõször egyetemista társaimmal Szibériába és Kirgiziába. Eleinte a tajga érdekelt, meg a Bajkál-tó, aztán egyre inkább az ott élõ emberek. Megpróbáltam velük kommunikálni. Baromi nehéz volt. Elkezdtem utánaolvasni, a nyelvüket tanulni. Így a természettudományos érdeklõdésem az orientalisztika, a kulturális antropológia felé fordult. A tanulmányaim szintén, és ma az ELTE Belsõ-Ázsia tanszéken dolgozom. Ez a népzenegyûjtés 1993 januárjában történt, és négy év kellett Magyarországon ahhoz, hogy valahogy hárman egymásra találjunk. Folyamatosan próbálkoztam etnós körökben eladni a gyûjtést, de nem nagyon ment.

- A szibériai népek zenéje mennyire van feltérképezve? Milyen tapasztalatokkal felvértezve utaztál ki?
S: - Mindenképpen meg kell említeni Vargyas Lajos gyûjtését, ha jól tudom, 1967-ben gyûjtötte Mongóliában. Ez talán az egyedüli, ami létezik, Magyarországon mindenképpen. UNESCO-pénzbõl gyûjtötte, nemrég újra kiadták CD-n. Vargyas kimondottan népzenekutató volt és kifejezetten ezért utazott oda. Burját népzenei kutatás tudtommal nincsen Európában. A burját kutatásnak két iránya létezik: a nyugati burjátok sámánisták, a keletiek, a burjátiai burjátok buddhisták. Kemény identitásharc van köztük, hogy ki viselje a burját nevet. Az az izgalmas, hogy a burjátok a Szaján-Altáj vidékén éltek valaha, és Diószegi Vilmos óta a magyar belsõ-ázsiai kutatások mind azt pedzegetik, hogy az õsmagyarok a Szaján-Altájról indulhattak el, nem is nyelvi, hanem kultúrköri szempontból. Én három népet kutatok, mind a három más nyelvû: a nyugati burjátokat, a kirgizeket és az evenkiket. Mind a három a Szaján-Altáj vidékén lakott, igaz más korban.

- A keleti burjátoknál is megfordultál?
S: - Igen, de az teljesen más világ. Kínához is közelebb van, Mongóliához is. Sok kutató úgy véli, hogy a burjátiai burjátok inkább a mongolokhoz sorolhatók, mint a burjátokhoz.

- Ez a kettõsség tetten érhetõ a zenében is?
S: - Abszolút. Ha a hangszereket nézzük: a nyugati burját zenében nincs dob, a keletiben megtalálhatók a buddhista csilingilingik. A nyugati burjátoknál a zene inkább a sámánizmus egyik megjelenési formája. Az evenkiknél a tajga, az erdõ, a folyó vagyis a tajgai nomád rénszarvastartó életmód a lényeg. A kirgizeknél nem érdemes sámánizmust kutatni , pontosabban sokkal nehezebb. Ott kell élni évtizedeket, hogy összegyûjtsd a morzsákat. A burjátoknál viszont élõ hagyomány. A sámánizmus nem olyan, hogy elfelejtõdik, hanem átalakul. Iszonyúan félnek mindentõl. Nem isznak nyitott üvegbõl, mert azon már rontás lehet. Ha valaki a burját gazdaságot kezdi tanulmányozni, mert állattartó nép a burját, hogy milyen az állatállomány, milyen szerepe van az állatoknak, megfogja a burját sámánizmus egyik alkotóelemtét. Másrészt a családfakutatáson keresztül. Ha leülünk egy emberrel, és felveszi a családfáját, ez lehetõséget ad ahhoz, hogy elmesélje az õseinek a történetét. És ez már sámánizmus, a családfa ugyanis a sámánizmus egyik alapja. Ha valaki imádkozik, az õseihez imádkozik, és a családfán keresztül megnevezi az õseit is. A zene ennek a mellékterméke.

- Ez az elsõ gyûjtésed volt?
S: - Igen, a Soros finanszírozta az egész utat. Elég vad ötlet volt télen kimenni, nagy erõfeszítést jelentett, konkurencia, turizmus egyáltalán nem volt. Hogy milyen gyûjteni? Például nincs közlekedés. Kiáll az ember egy útra, kinéz magának egy helyet a térképen, mínusz harminc fok az egy normális idõ ott, és stoppol. Mindig felvettek. Megkérdezték, merre megyek. Megyek ebbe a faluba. Mi érdekel? Hát népzene. Na jó, és eleve ott tettek le, akirõl tudták, hogy zenész. A tájékozódáshoz hozzásegített az, hogy akkor a járási központban tartottak egy népzenei fesztivált, amelyet végignéztem, és aki megtetszett, ahhoz eleve elmentem. Szóval ezek a kis öregek leültek kedvenc kis ruhájukban, benyomták a megfelelõ adag vodkát, ami kell egy zenéléshez. Beszélgettünk, megkínáltak. Elõbb-utóbb megtanultam, hogy ki kell tenni az asztalra a magnót egybõl, teljesen mindegy, hogy történek-e valami vagy nem. Meg kell tanulni várni. Van, hogy órákat kell várni, amíg megkérdez valamit. Akkor válaszolhatok és én is kérdezhetek. Eleinte oroszul, aztán egyre késõbb burjátul beszéltem. Tizenegy órát vettem fel a burjátoknál. A Soros azt tette lehetõvé, hogy DAT-on, digitális minõségben tudtam gyûjteni. A gondot az okozta, hogy az áramot honnan szerzem. Évek óta nyûglõdõm ezzel, mert elemet nem szeretek kivinni, ha bedugom az adaptert egy orosz konnektorba, könnyen kiég, mert az áram 170 és 210 V között variál folyamatosan, ha a magnót rákapcsolom egy trafóra, a trafó hangja teszi élvezhetetlenné a felvételt.

- A Trottel Records profiljában ezidáig még nem jelent meg a népzene.
Rupaszov Tamás: - Amikor egy éjszaka az István elõadta a történetét, azt mondtam rá, hogy ez a képtelenség, ez a burját történet ide illik. A burját gyûjtéshez annyit értek, mint akárki más. Ezért nem tudom, hogy ez mekkora értéket képvisel. De nekem az érték, hogy valaki kiment és ezt a történetet végigélte, az is érték nekem, hogy a Sántha István elviszi a Hamutajev apónak a Trottel Records által kiadott kaziját egy olyan faluba, ahol csak ingadozó áram van és az arc le se tudja játszani magának.Ez egy nagy kaland, amit dokumentálni kell. Eleve hihetetlen, hogy nem akarta senki dokumentálni.

- Mivel utasítottak el a kiadók?
Sántha István: - Azt mondták, hogy hozzak egy papírt arról, hogy ez érték. Miután megjelent a kazetta, akkor jött meg a papír. Vikár László azt írta, hogy mivel nincs rögzített burját anyag, nincs viszonyítási alap, ezért minden érték.

- Kik ma a hivatalos szakértõi az ázsiai népzenei világnak Magyarországon?
S: - A Vikár papa, a Vargyas Lajos bácsi. Szerintem nem gyûjt senki szibériai népzenét a finnugor népzenén túl. Állítólag létezik egy ujgur gyûjtés.

- CD-formátumban is meg fog jelenni a burját gyûjtés?
R: - Eleve sorozatot terveztünk Szibériai népek zenéje címmel, és ez az elsõ darabja. Ha meghirdetsz egy sorozatot és nem megy az elsõ kiadvány, akkor sem szabad leállnod. Benne volt a pakliban, hogy a burját anyag kurvára nem kell senkinek, de ezt szerencsére nem lehet elmondani, nem veszteséges. Jó, hogy úgy lehetett megcsinálni, hogy a kiadó ne gebedjen bele. Egy cég érdeklõdött, hogy az anyagot külföldre szeretné kivinni CD-n. Õk kiadnák CD-n, mi meg kiadjuk a kirgiz folytatást CD-n. Egy jó kiadvány mindig megér valamit, még ha bukás lehet belõle. Úgy látszik, nem okulok a korábbi példákon, de miért pont ez a szerencsétlen kirgiz anyag lenne, amin okulnom kéne? Én azt mondom, hogy kirgiz zenével nem nehezebb képbe kerülni, mint egy kis zenekarral. Ilyen szempontból nem indul hátrányosabb helyzetbõl, sõt, kiadói szemszögbõl elõnyösebb is, mert nem kell azon parázni, hogy a zenekar feloszlik-e, koncertezik-e. Itt maga a produktum van. Ez egy üde színfolt az életemben, mert nem egyszerû zenekarokat kiadni.
S: - A másik az, hogy visszakerült az anyag a burjátokhoz. Nekem lételemem, hogy visszakerüljön, hiszen a célom a kapcsolattartás. Ezektõl a népektõl mindig csak elvittek, és nem került semmi vissza hozzájuk. Elég skizoid állapot lehet, nem? Mindenki odamegy, és nézeget, mint az állatkertben. Ez kétoldalú dolog: ha én elmegyek, elmesélem, hogy élnek a magyarok. Egy néprajzi gyûjtõút egy munka, leül az ember és folyamatosan figyel, jegyzetel, felvesz magnóra, rákérdez bizonyos dolgokra. Egy kirakós játék. Eközben akadnak extrém esetek. Idén nyáron elmentünk egy sámánhoz. A sámán egy mindennapos dolog náluk, de köztük is vannak erõs egyéniségek - mint Magyarországon egy jó rockzenész - , akinek neve van...
R: - Micsoda hasonlat!
S: - Elmentünk egy ilyen emberhez, akirõl kiderült, hogy kovács-lelke van. Egy monográfiát készítettem egy faluról, azaz azt próbáltam megérteni, hogy a falu kontextusában mit jelent a sámán. Beszélgettünk. Mivel õ a szomszéd falu sámánja volt, ezért kíváncsi voltam arra, mit gondol a másik faluról. Egyszer csak felugrott, és azt mondta, megmutassam, mit tudok? Mondom, hát persze, ezért jöttünk. Ez egy járási központ, tízezer ember lakhat ott, villany is van olykor. Fogta magát, rátett egy harminc-harmincöt centis kést a villanytûzhelyre. Éreztem, valami lesz, mert bizsergett a bõröm. Folytattuk a szokásos családfakutatást, ki volt a nagyapád, mit csinált, hol lakott, ki volt a felesége, honnan jött. Kiment, bejött, odahajolt hozzám vagy húsz centire és végighúzta a tüzes kést a nyelvén. Sistergett. Kábultam, nem tudtam, mi van. Ivott rá száz grammot, és újra végighúzta. Megkértem, hogy mutassa a nyelvét. Megmutatta, a jobb oldalán volt mindössze egy kicsi vágás. Kérdeztem, hogy jó-e ez neki. Hát asszongya, jó, mert ezzel a lelkét erõsíti. Mondta, hogy tud izzó szenet a kezébe fogni, meg satöbbi. Aztán elmentünk, és megmutatta azt a kovácsmûhelyt, ahol dolgozik...
R: - Ahol a szeneket markolássza...
S: - Közben a Kata, a kedvesem is belépett a mûhelybe, ahol évszázadok óta nem járt nõ! Utána elkezdõdött egy szertartás, hogy a szellemeket kiengesztelje, amiért a kovácsmûhelybe nõ lépett. Szóval a véletlenek mindig segítenek.
R: - És mi van, ha valaki azt mondja erre, hogy ez a történet olyan, mint Párizsban a Pompidou-központ elõtt a fakír, aki a szöges ágyon fekszik? Ugyanazt jelenti-e a burjátnak ez a történet, mint nekünk?
S: - Nem, a burjátnak ez azt jelenti, hogy ennek az embernek a foglalkozása masszõr és sámán. Ezt azt jelenti, hogy õ így gyógyít. Neki ez az ereje. Õ tud valamit, és nemcsak hogy tudja, hanem meg is csinálhatja, mert ezt más nem csinálhatja meg. Ez így önmagában nem érdekes, de ha egészében nézed, hogy hol nõtt fel, milyen családban, akkor már izgalmas dolog. Pláne, hogy utána kéne nézni, mit is jelent a kovács-lélek valójában...
R: - ...Igen, ez egy alapmûvelet lenne...
S: - Egy életen át lehetne kutatni, mi az a kovács-lélek. Minden faluban meg lehet ezt vizsgálni. Ha valakirõl azt mondod, hogy ezüstkovács-lelke van, az olyan, mint Magyarországon.... mittudomén....mit lehet mondani...minden kifejezhetõ itthon pénzzel, de neked sosem lesz ezüstkovács-lelked, akármit csinálsz.
R:- Ehhez nem tudok mit mondani. Te mit értesz ebbõl? Nagyon absztrakt szinten zajlanak a dolgok...
S: - Pontosan! Egyetlen egy ember akadt, aki el tudta mondani, mit jelent a fehér (ezüst) ebben a kontextusban. Egyetlen ember volt, aki a szimbólumokról tudott beszélni. A következõ faluban elmentünk egy ezüstmûveshez. Annyira hülyeség ez a néprajzi gyûjtés: kérdezgetem a fiatalembert, hogy mi adja az esszenciáját ennek a falunak. Kérdezgetek, és elkezdek röhögni, mert rájöttem, hogy õ maga. Ezüstmûves kettõ van a burjátok között, ötvenezer ember között kettõ. Kilenc órán keresztül ittunk és beszélgettünk arról, hogy mit tud õ. Az a fontos, hogy sosem szabad lustának lenni. Egy nap négy emberrel kell inni, és nem szabad soha azt mondanod, hogy nem, fáradt vagy, mert ki tudja, hogy mi lesz. Érdekes, hogy viszonyul egy ezüstmûves a sámán szertartásokhoz. Õ nem megy el, mert azt mondja, hogy a lelke erõsebb, mint egy sámáné. Egy szertartást például az jellemez, hogy milyen erõs, hogy mennyi alkoholt kell feláldozni a szellemeknek. S amikor az ezüstmûves azt mondta, hogy tizenhat üveg vodkát kellett feláldozni ahhoz, hogy a mûhelyét megszentelje, hát azt mondtam, hogy ilyet még nem hallottam. Jó, lóáldozáskor kétszáz liter szesz fogyott el, de tizenhat üveg vodka egy embertõl, azért az egy súlyos dolog. Melyik születésnapodon volt tizenhat üveg vodka?
R: - Sörbõl sem tudnék meginni tizenhat üveget...

- Tizenhat üveg vodka az...
R: - Az halál, persze.
S: - Tizenhat üveg vodka nálunk kábé tizenötezer forint. Tizenötezer forint náluk egy havi kereset. Mikor ittad el egy nap a havi keresetedet? A burjátok közti hierarchia szempontjából ez a súlya tizenhat üveg vodkának.

-bébé-

Wanted archív - 1997 december - Quimby-Kimnowak asztal

Nyers, még meg nem húzott változat

Az első találkozás

Novák Péter: Én a Pribil Gyuritól, a gitárosunktól hallottam először a Tibiről. Az első Quimby-zene, amit hallottam, az egy négy vagy öt számos CD volt, angol nyelven...
Kiss Tibor: Olyan nincs is.
NP: De van!.
KT: Van egy egy számos és van egy tizenkét számos.
NP: Akkor ennyi számot hallottam róla. Hallgattam ezt a zenét, és úgy éreztem, hogy ez baromi jó és evett a sárga irigység. De azt nem értettem, hogy mi a francért nincs ez magyarul. Ez a probléma addig tartott, amíg meg nem csinálták a műsort magyar nyelven.
KT: Nem tudom, hány éves lehettem, talán tizenhat, amikor az Almássy téren voltam egy koncerten, ahol a Cég nevű zenekar játszott...
NP: 1983-tól '87-ig élt a Cég.
KT: ...ott álltam a közönség között, és egy ember berepült egy kötélen. Ez volt Novák Péter. Ez azért fogott meg, mert láttam, hogy milyen gátlástalanul fiatal az egész zenekar, én pedig még a nevemet is alig mertem kimondani. Emlékszem egy számra is, valami szemétről szólt, emlékek, ilyesmi...
NP: Volt ilyen.

- Nem a Marilyn Monroe volt ez?
NP: Igen, talán.
KT: Folyamatosan hallottam Péterről, az Aranyláz zenekarról, és amikor összejött a Kimnowak, akkor találkoztunk először személyesen.
NP: Az az igazság, hogy már gondoltam arra, hogy a Tibivel össze kéne találkozni rendesen, csak mi mindig rémes körülmények között jöttünk össze. Egyszer például az EFOTT-on játszottunk, a Tibi részegen lógott a mikrobusz oldalán, én meg bent szorongtam, és egyáltalán nem tudtunk egymással kommunikálni.

- Koncerteken nem is igazán lehet kommunikálni egymással.
NP: Az az igazság, hogy nem egy kommunikálós fajta a rockzenész.
KT: Ha az egyik fellép, akkor a másik is épp játszik, tehát egymás koncertjére nagyon ritkán tudunk elmenni, ha meg együtt lépünk fel egy fesztiválon, akkor a legkézenfekvőbb kérdés, hogy hányas húrt használsz. Ez egy idő után kurva fárasztó, de az alatt a rövid idő alatt miről beszélhetsz? Vagy pedig röhögsz egyfolytában, és aztán elmentek inni valamit.
NP: Ott van a Lovasi, akit négy éve ismerek, és akivel igazából egyszer nem tudtam elmenni beszélgetni, pedig azt gondolom, hogy az nekem fontos lenne.
KT: Mi az Andrással megbeszéltük, hogy horgászunk majd együtt, de sajnos még nem jött össze.
NP: Ez egy szövőgyári munka. Beülsz a buszba, utazol, színpadi beállás, iszol két sört, lenyomod a bulit, és elmész a következő helyre. Ez igazából nem az emberi kapcsolatok végtelen tárháza.
KT: Velem azért elég nehéz nem találkozni, mert én minden este elmegyek valahova, de a Péter egy elfoglalt ember.


Pajor Tamás

NP: Pajor Tamásnak az az érdekessége, hogy amikor szarvakat aggattak rá, akkor próféta volt, amikor pedig azt gondolta, hogy próféta, akkor kinőttek a szarvai. Mindettől függetlenül a tehetség nem tűnik el, csak átalakul. Hozzátartozik az is, hogy a Tamás soha nem vette a fáradságot, hogy normálisan megtanuljon zenélni. Az ő életében a megtérés egy logikus döntés volt, mert az utolső stádiumban volt. Ott lakott tőlünk egy utcára, és nagyjából úgy nézett ki, hogy halál vagy "ungabunga" (ez egy utalás egy kannibálos viccre). Az utóbbit választotta, ami logikus, mert ki akar megdögleni a Bérkocsis utca sarkán delirium tremensben?
KT: Pár Neurotic-koncerten voltam csak, rám is nagy hatással volt a karizmatikus, elbaszott személyiségével a rózsaszín selyemzakójával, a vajszínű bőrnadrágjával. Ott volt egy ember, aki szaggatta a húrokat, összevissza játszott, üvöltött, de mégis olyan ereje volt, mint a Viszockijnak. Emellett pedig letette a magyar szövegírás egy fontos alapját, amiből most sokan sok pénzt keresnek.

- Mennyire ismertétek egymást?
NP: Egyszer-kétszer fölpofozott az Almássy téren. Én nagyon nagy tisztelője voltam a Tamásnak, csak akkor tizenhét voltam, ő meg huszonnégy, és bár hiába voltak közös ismerőseink, és hiába váltottunk néhány mondatot egymással, ő nagyon zárt körbe tartozott. Soha nem tudtam semmilyen viszonyba kerülni vele. Egy sztorit soha nem felejtek el: a Balkán Tourist játszott az Almássy téren. Három-négyszáz nagyon unott ember ült a földön, míg a Kistamás Laci valami egészen zseniális dolgokat művelt a színpadon. És akkor bejött a Tamás, és elkezdte felrángatni a népeket és ordított: "Nem hallottok? Nem látjátok, hogy miben vesztek részt? Nem érzitek?" És húzta fel az embereket. Ez fájdalmasan szép pillanat volt.
- Az Utcazene című lemez zárósora viszont egy Pajor-idézet elferdítve. Ez jelzésértékű.
NP: Persze. Ez egyfajta tiszteletadás Tamás előző életének, másrészt meg egy nagyon velős gondolat van megfogalmazva.


Mi az, amit a másik tud?

NP: A Quimby és zenéje borzasztóan egy, és ez irigylésre méltó.

- Ez azt jelenti, hogy ti nem vagytok ennyire összetartóak?
NP: Mi nagyon szerteágazó módon vagyunk együtt. Minket istenigazából csak a közös dalírás és a zenélés öröme tart össze. Nagyon sokfajta ember játszik ebben az együttesben. Számomra ez azért pozitív dolog, mert így folyamatosan fönt tudjuk tartani az érdeklődést saját magunk iránt. De ha valaki a rockendrollra gondol, akkor valami családias hangulatra asszociál. Ezt nálunk nagyon nehéz összeszervezni, mert nagyon sokan vagyunk. Mondjuk ezt Tibiék is elmondhatják magukról.
KT: Irigylem, hogy Kimnowakék sokkal több lemezt adnak el, mint mi... (vihogás) Náluk a gitáros tud gitározni, a Péter is tud énekelni. Most vagyok abban az állapotban, hogy baromira idegesít, ha nem megy az éneklés, mert igazából nem foglalkoztam vele eddig.
NP: Az a legfontosabb, hogy azt gondoljuk, hogy valamit még szeretnénk csinálni, és ez önmagában hihetetlenül nagy eredmény.
KT: Pontosan, mert nagyon nehéz muzsikálni ilyen pici piacú országban ezen a szinten. Aki csinálja, az valamilyen szinten fanatikus. Sokan kritizálják a Péter vagány előadásmódját a színpadon. Ez talán abból fakad, hogy Magyarországon nincs ilyen, és azt mondják rá, hogy ripacskodik. Én azt szoktam mondani rá, hogy figyelj, ha nem érezné így jól magát, akkor nem csinálná. Ennyire beizgulsz koncert előtt?
NP: Van ennek egy ösztönös része nyilvánvalóan, ez a muzsika engem mozgat és ebből létrejön egyfajta mozgás. Az más kérdés, hogy ez egy idő után némiképp tudatossá vált, és egyre inkább afelé halad. Ha egy verssor végén felkiáltójel van, úgy lehet hatásosan előadni, ha létrejön egy dramatizált formája. Egy rockszínpadon mozdulatokkal lehet valamit kifejezni. A másik az, hogy nem vagyok egy hangszeres zenész, és egész más érzés ott állni iksz mennyiségű ember előtt. Volt egyszer a 7 Upnak egy olyan szlogenje, hogy "Annak, aki az, ami". És mi egy olyan országban élünk, ahol soha senki nem akart az lenni, ami, és ezért egy csomó emberben visszatetszést kelthet, hogy ki ez a csávó. Én minden egyes koncertre úgy tekintek, mint egy színházi előadásra, amikor háromnegyed hétkor azt mondják a hívóban, hogy második figyelmeztetés. Dddddzs!!! Érzem, hogy megy föl az adrenalin, összeáll a gyomrom, és kezdek bemelegíteni.
KT: Ami belőled jön, az belőlem nem. Nem tudnám eladni a produkciót. Én akkor éreztem a legjobban magam a gimis zenekarban is, ha hátul leültem a gitárral a füstölgő Regentre, és megpróbáltam takarásban lenni az énekes mögött. Ha középre rakják a kontrollomat, akkor átpakoltatom, hogy három ember legyen elöl, hogy megoszoljék a ránk vetülő figyelem.
NP: Annak kéne örülni, hogy ilyen sokszínű ez a paletta. És aki megkeres, hogy nem szereti a zenekart vagy amit én csinálok, akkor mindig iszonyatosan jóindulatúan azt mondom, hogy figyelj, akkor ne gyere el vagy ne hallgasd. Annyi lemez van egy lemezboltban még.
KT: De mit csinálsz, ha valaki megdob egy koncerten?
NP: Akkor megütöm.
KT: Látod, én is ezt teszem. Dobtak már meg hógolyóval is. Képes volt egy ember kimenni, gyúrni egy hógolyót! Tulajdonképpen nem kéne odafigyelni erre, de a feszültség abból fakad, hogy a zenekarok nyolcvan százaléka nem éri meg az ötödik évet, mert rájönnek, hogy hülyére szívatják, esetleg szabályszerűen orraverik, kihasználják, kikészítik idegileg őket. Ezért van az, hogy ha valaki földob valamit, akkor a zenészből az összes felgyülemlett basztatás kijön, és hiába harminckilós a frontember, neki fog esni a tettesnek.
NP: A leghátborzongatóbb élményem a Szigeten volt...
KT: Ezt hallottam!
NP: Már hozzászoktam, hogy bedobnak széket, üveget, meg nem tudom, mit, de hogy valaki eljön egy koncertre a Szigeten, ahol a nap huszonnégy órájában rengeteg program van, beáll a negyedik sorba kettő darab paradicsommal, megvárja az utolsó számot, hogy megdobálja a billentyűst...
KT: És pont a Dióssyt!
NP: ... és akkor kérdezték, hogy miért küldtem el a kurva anyjába a közönséget. Azt gondolom, hogy olyan iszonyatosan kevés idő áll rendelkezésünkre az életünkből, összejöhet hetven-nyolcvan év is akár, és ezt mérgezni... Közröhej.
KT: Jó szentimentális gondolat volt, de...
NP: Az.
KT: ...ha bárhova mész a világban, mindenhol furcsa, hogy olyan nyitottak és szeretetteljesek az emberek. Lehet, hogy ebből a kicsinységből fakadóan van itt ez a frusztráltság. A legszomorúbb az, amikor az érdeklődő rétegnél megjelenik a rossz értelemben vett sznobizmus. Olyan ez a föld, amibe babok vannak elvetve, és ha egy zsenge palánta kidugja a fejét, akkor az egyik ápolgatja, locsolgatja, de abban a pillanatban megjelenik a másik, aki lehugyálja.
NP: A világ sajátos szimbiózisa! Biztos emlékszel még gyermekkorodból arra, hogy amikor a haverod megtanított ultizni, az ikszedik körben mindig kiderült egy újabb szabály, ami az ő javára döntötte el partit, és megint ő vitte el a paklit.


Dalszerzés

NP: Én nagyon nehezen dolgozom. Ez azért van, mert nagyon nagy rajongója vagyok a szépirodalomnak és ez frusztrál. Tudjuk a rockzene dalszövegeiről, hogy elsősorban funkcionális műfaj. Amikor látod, hogy háromszáz ember énekli a refrénedet, onnantól a szöveg személytelenné válik, és elgondolkoztat, hogy én mit keresek ebben a történetben. A Gyuri mindig lehoz valami zenei ötletet. Furcsa, de hogy mi legyen a szöveg témája, az mindig megvan elsőre. Innentől kezdve kezdődik egy kevésbé érdekes munka. A nyelv művelése, alakítása számomra nagyon fontos dolog. Szeretem, ha egy szöveg prozódiailag stimmel, rímel, van ritmikája. Vannak szavak, amiket napokig cserélgetek. Általában színészházi garzonlakásokban szoktam írni titokban. Amióta megtanultam egy bizonyos szinten angolul beszélni, azóta tudom, hogy gyorsabban tudnék angolul haladni a dalszövegírással. Nálad biztos másképp van, de nálunk mindig a muzsika van először.
KT: Á, nem. Mostanában főleg a zenére koncentrálunk, hogy a zene önmagában is érdekes legyen. Az előző lemezen ez még nem volt jellemző, de azt hagyjuk. Én egy intuitív alkat vagyok, nem tudatos sem a zene, se a szöveg. Prüttyög a gitár, megszületik valami, azt leviszem a próbára, összerakjuk, közben én már bemondogatok szavakat, amiről érzem, hogy benne van a számban. Én a legkeményebb útját válaszottam a szövegírásnak. Megvan a zene, és ledünnyögöm hozzá, hogy a szöveg hány szótagból áll, hol lesz rím, belső rím vagy áthajlás. Érted, amire gondolok?
NP: Amit én csinálok, az totálisan mellőzi azt a fajta szürrealizmust, amit a Tibi vagy a Lovasi csinál. A Tibinél egy olyan asszociatív játék jelenik meg a szövegekben, ami baromi nagy szabadságot feltételez, amitől átlöki egyik gondolat a másikat. Nálam viszont egy gondolat fut végig. Ezért szeretem jobban az előbb említett munkatársak szövegeit, mint a sajátomét.
KT: Amit mondtál rólunk, az valóban így van, de a gondolat helye már előre megvan a számon belül. Rímeket gyártani bármikor, öt perc alatt is lehet a söröskupakról is akár, verset felező nyolcasokban, jambikus lejtéssel. Ez nem kunszt. Nekem a legfontosabb feladat az volt a most készült lemezen, hogy oldjam meg azt, hogy a zene meg a szöveg úgy klappoljon, hogy szinte hiányozzék a másiknak, ha nincs ott. Hogy annál az akkordnál pont az a szó legyen bemondva. És ezt általában én be is mondom már akkor, amikor még szöveg sincs. Furcsa módon van olyan, hogy kész a zene és a szöveg, és utólag jövök rá egy olyan jelentésre, ami lehet, hogy hülyeség, meg belebeszélem. Ilyen volt most az egyik számunk, aminek két-három többletjelentéssel írtam a szövegét, de most rájöttem, hogy van egy homoszexuális töltése is. És arra tényleg nem gondoltam, és ez nekem is meglepő volt. Játék a betűkkel.
NP: Miért indult az egész angolul?
KT: Tök egyszerű módon lett angol, és tök egyszerű módon lett magyar. Ezt mindenki túldimenzionálja, mondanak olyanokat, hogy a kiadó akarta, hogy magyarul énekeljünk, amikor már fél évvel szerződés előtt kész volt az anyag. Abban az időben, amikor a gimnáziumban elkezdtünk zenélni, akkor feldolgozásokat játszottunk angolul, aztán amikor a Líviusz másfél év után visszajött New Yorkból, természetesnek tűnt, meg egzotikus is volt. Aztán egyre fontosabbá vált, hogy értse a közönség, meg hogy hiteles legyen, mert akkor nincs baj, ha elhiszem a szöveget. Aztán azt mondtam, hogy gyerekek, ha elmegyünk, folytassuk így, de ha itthon maradunk, szeretnék magyarul énekelni. Annak ellenére, hogy soha nem énekeltem magyarul, és nem tudtam, hogy képes vagyok-e magyar szöveget írni. Ez nagyjából kiderült, hogy még nem tudtam pontosan, mi a helye egy magyar szövegnek. Ez tök látszik a Majomtangón, amelyik néhol túl bonyolult...
NP: (Nevetés.) Igaz!
KT: Hát ez azért van, mert egyszerűen elindult az agyam és nem vettem számításba, hogy a zenével együtt a negyedét sem fogják megérteni. A kiejtésemet is kifogásolják, az affektálást, amit ti is kritizáltatok. Egyrészt tényleg véletlen affektálok, máskor pedig direkt, amit remélem, ki lehet hallani.
NP: Én meg csak affektálni tudok, tökmindegy, hogy mit szeretnék.
KT: Abszolút a tanulóidőszakom a magyarul éneklés és írás. Általában gyorsan szoktam tanulni, remélem a tizenötödik nagylemez már egész jó lesz.


Aktuális zenei irányzatok

- Péterék több dance-es zenei alapot használnak az Utcazenén.
NP: A rockzene szerintem egy "pillanat-dolog". Nem tudok elmenni mellette, és nem hiszem azt, hogy nem érint meg. Ennek a fajta gondolkodásmódnak a nagymestere a Bowie, ahol azt látod, hogy folyamatosan kapar a világ után, és mint egy szivacs, folyamatosan aktualizálja az alapjait. Mi is ilyesmire törekedtünk, másrészt ha meghallgatod a Dj. Gelkát vagy a Gépzene című számot, azért a két történet ki van játszva egymás ellen, szóval én nem vagyok vidám attól, hogy blueszenét nem hallgat a világ. Az a baj, hogy én egy teljesen konzervatív, a hetvenes évek zenéjén felnőtt ember vagyok, lehet akármit tenni. Ez azért van, mert ősemberek vagyunk, és ha valaki azt mondja nekem, hogy delta blues, akkor kiráz a hideg és sírva tudnék fakadni. De a világ erre marhára nem kíváncsi.
KT: Ha nagyon egyszerűsítünk, akkor kétféle kreatív ember létezik. Az egyik megszállottan figyeli az aktuális dolgokat és azon belül valósítja meg magát, a másik olyan, mint Frank Zappa, aki mindig mindent leszart, teszi a dolgát, de a munkáján mégis érződik, hogy melyik korszakban készítette az adott munkáját. Félreértés ne essék, nem tartom magam egy Zappának, de én ezzel a szemlélettel dolgozom, bár igenis hallgatom a mai zenéket. Van tizenvalahány kazettám, annak a kilencven százalékát ajándékba kaptam. Nem vagyok egy nagy igényű, néha megállok földszintes ablakoknál, ha kiszűrődik a zene, csettintek. Hmmm! Viszont ha valamit meghallok, arra nagyon odafigyelek.
NP: Engem a barátaim támogatnak zenékkel, amiket rendszeresen meghallgatok lakásban, autóban, és gondolom, van valamilyen hatásuk, de nem vörös fonálként a mélyben. A Dj. Gelka egy ugyanolyan ösztönös választás volt, mint bármi más a zenekar életében.
KT: A mi lemezünkön is lesz most technó.
NP: ????

- Paródia?
KT: Félig. Amennyire lehet a Líviuszra azt mondani, hogy önmaga paródiája. Ő énekli németül, kibaszott jó káposztazabáló akcentussal!

-bébé-

Test Dept

Egy zöld rádiómagnóval vettük fel a Donáthtal az 1985-ös pecsás koncertet. 1987-ben szintúgy, csak a Donáth Panasonic magnójával. Az 1985-ös kazit két éve bedigitalizáltam. Tegnap, amikor DADÁval beszéltem telefonon, valahogy szóba került életünk egyik legmeghatározóbb koncertje. Egy hónapra rá adta első koncertjét a NeoDADAEaSt. Test Department - neoexpresszionizmus a nyolcvanas évekből - akkor csengett először a fülem három napig.

Jesus Lizard Orbit Room Dallas Texas December 16 1994

In memoriam Csontos István IX.

Tágra Zárt Szemek(Eyes Wide Shut)
Stanley Kubrick utolsó filmje
Wanted magazin, 2000 február

Mottó: „A legjobb tágra hunyt szemmel aludni…”Jean Luc Godard :Keresztneve Carmen


Ha valaki úgy egy évvel ezelõtt, valamelyik internetes keresõ programba begépelte az Eyes Wide Shut szavakat akkor csak a kiválasztott mozifanatikus kötött volna ki az alt.fan.nicole.kidman hírcsoportban. A többiek feltehetõen valamelyik az Y2K problémával foglalkozó, számítógépes levelezõlista dokumentumaival találhatták volna szemközt magukat.A bronxi születésû, több mint harminc évvel ezelõtt családostul Angliába, közelebbrõl a London környéki Hartfordshire-be költözött Stanley Kubrick tavaly március elején - stílszerûen álmában - bekövetkezett halálát követõen a rendezõ neve valamint a fenti, különös hangulatú szókapcsolat egy szempillantás alatt a széles nyilvánosság kollektív tudatába katapultálódott. Az épphogy vagy majdnem befejezett utolsó Kubrick-mozi körül - a perfekcionista rendezõ a filmjeinek legvégsõ változatát mindig az elsõ vetítések visszhangjainak figyelembe vételével alakította ki - már a temetls napján megkezdõdött a hírverés. A különcként ismert Kubrick nehezen érthetõ heppjei, a Cruise-Kidman színészházaspár és a többi neves közremûködõ viszontagságai, többek között Harvey Keitel és Jennifer Jason Leigh disszidálása a filmbõl, valamint a filmtörténetben páratlan, 400 napig tartó forgatásról nyilvánosságra kerülõ hírek gyorsan felkeltették a média érdeklõdését. A különös, a szóbeszédek szerint erotikus, már-már pornográf sztori kapcsán a film ázsiója látatlanban és hamar magasra szökött. Igaz, Kubrick a hetvenes években fontolgatta egy neves hollywoodi sztárok közremûködésével, valamint elsõrangú fényképezéssel elkészítendõ pornófilm tervét, a várakozásokkal ellentétben ez a film egyáltalán nem az. A nyitójelenet –Nicole Kidman szemüvegben üldögél a vécén –azonnal elárulja, hogy a Tágra Zárt Szemekben csak annyi erotikát vagy pornográfiát találunk, mint egy-egy meztelen alakokkal díszített görög vázán.

Itthon, az átlagos mozilátogató közönség számára addig szinte ismeretlen Kubrick név - „odakinn”' a halálhírét a CNN is bemondta - a film körüli médiakampány hatására hirtelen közismerté lett, s a novemberi bemutatóra már sokan kíváncsiak voltak, sõt, azt közvetlenül megelõzõen, akár a Baljós Árnyak, az Eyes Wide Shurt is is terjedt illegális CD-ken.A film és a rendezõ személye körül hirtelen támadt érdeklõdés eszembe juttatta a nyolcvanas évek elejének egyik csütörtök estéjét, amikor is a Filmintézet - színmûvészeti fõiskolások és más bennfentesek részére - a Mechanikus Narancs egy fekete-fehér kópiáját vetítette. A Budakeszi úti buszmegállóban fejcsóváló egytemisták értekeztek arról, hogy a film rossz, illetve a Kubrick-filmek valószínûleg mind rosszak. Az életmû addigi megítélése azért lehetett bizonytalan, mert ebben az idõszakban a Kubrick-mítoszról hallomásból még úgy-ahogy fogalmat alkothattunk, viszont csak nagyon kevés Kubrick-filmet láthattunk a hazai mozikban. Ha a rendezõ által megtagadott Spartacus hatvanas évekbeli bemutatóját most nem számítjuk, a filmklubhálózatban vetített korai Dicsõség Ösvényein valamint a maga idejében korszakalkotó 2001: Ûrodüsszeián kívûl más filmjét nem mutatták be. A filmmesélés kubricki módja a magyar, szovjet, cseh, lengyel illetve olasz, svéd és a francia újhullám filmjein iskolázódott filmbarát közönség számára idegen volt.A Mechanikus Narancs témaválasztása, a sokkoló erõszak rendkívûl erõs vizuális megjelenítése ijesztõ, a Kubrick által használt filmnyelv pedig teljességgel ismeretlen volt nálunk. A rendezõ körül kialakult mítosz kevesek számára jelentett valamit. Az, hogy így legyen, abban a rendezõnek is szerepe volt: személyesen tiltotta meg, hogy filmjeit a szocialista országokban is forgalmazzák. A nyolcvanas években különbözõ videokazettákon mégis csak beszivárogtak a Kubrick-filmek, az életmû, hála a a filmkluboknak, lassan mégiscsak megismerhetõ lett. Ha valakinek módjában áll megnézni valamelyik filmklub vetítésen a Mechanikus Narancsot, az meggyõzõdhet róla, hogy az idõ Kubrickot igazolta. A kor, amelyben élünk, lassan, de biztosan ehhez a hetvenes évek elején készült negatív utópiához sötétedett. Mint ahogy a rendezõ akkor még radikálisnak számító vizuális effektjei is egyre érthetõbbé, sõt, egyre hétköznapibbá válnak.

A Kubrick-féle (negatív) társadalmi utópiát valószínûleg értjük, de értjük-e mit mond az általános emberi érzésekrõl? Állítólag sohasem az emberek, hanem mindig a szituációk érdekelték. Ezt értelmezhetjük úgy is, hogy az egyéni helyett mindig az általánost figyelte. Filmjei mint az emberiség kulturális metaforáit jól ismerõ alkotót mutatják õt. Látomásokban fogalmaz: például az agresszió emblematikus, rendszeresen visszatérõ képi kifejezése. Színészei mindig inkább viselkedéstípusokat, mint egyéni sorsokat jelenítenek meg. Kubrick látomásainak megvalósítását a színészek tökéletlensége akadályozza. Talán ezért a rengeteg újraforgatás. A 2001: Ûrodüsszeia legmaradandóbb színészi alakítását HAL, a számítógép nyújtotta, akinek több mint harminc év távlatából visszhangzó hangja az, amely biztos csal mosolyt a mai nézõ arcára. Végül is a Jancsó-filmekre sem a színészi alakítások árnyaltsága miatt ülünk be...
HAL is megidézõdik a Tágra Zárt Szemekben, az orvosi rendelõ látásvizsgáló táblájáról néz ránk némán.

Stanley Kubrick körülbelül ötévenként rendezett filmet, de utolsó két filmje az Acéllövedék és a Tágra Zárt Szemek között tizenegy év telt el. A tizenegy év alatt angliai otthonában különbözõ filmterveken dolgozott, s emellett sokat olvasott. Arthur Schnitzler századfordulón élt osztrák író Traumnovelle (magyarul: Álmok és csodák) címmel 1926-ban megjelent regényének a megfilmesítését állítólag már harminc évvel ezelõtt is tervezgette, de különbözõ okok miatt letett róla. Vannak, akik az gondolják, hogy nem ez a film az életmû méltó lezárása, illetve összefoglalása, hanem az idõközben nyilvánosságra került, s állítólag részleteiben le is forgatott másik film, az A.I. (Mesterséges Intelligencia) munkacímû sci-fi történet megvalósítása lett volna. (New York a XXIII. század végén, az általános felmelegedést követõen szinte teljesen a víz alá kerül, mint ma Velence, csupán pár felhõkarcoló csúcsa áll ki a vízbõl, és mindent a robotok irányítanak.)

Végül mégis Schnitzler sztoriját választotta a rendezõ. Vajon miért volt fontos adoptálni ezt a századfordulós történetet? A film címe többé-kevésbé érthetõ: az álommal illetve az álmodással kapcsolatos, de az angol eredeti utalhat a filmnek, mint médiumnak álomszerû jellegére is. Az eredeti történet a morális üzenet miatt lehetett érdekes a rendezõ számára. Kubrick a forgatókönyvírás korai fázisában állítólag megemlítette Kieslowski nevét, illetve annak filmjét a Tízparancsolatot. Kubrick szerint Arthur Schnitzler századfordulós, nem túl sok eseményt felmutató, pszihologizáló (Freud, Freud, Freud) s valóban álomszerû története ma is érvényes; a férfi-nõ viszonyt illetõleg a regény megírása óta eltelt közel hetven év során nem sok változás történt.

Az, hogy Kubrick egy századfordulós bécsi házaspár történetét áthelyezi egy mai manhattani lakásba, a történet egyetemességére utal. (Számos egyéb asszociációt is kínál viszont az Európa e tájékán élõknek. A történet eseményei emlékeztetnek Madách mûvére, az Ember Tragédiájára, s idézik késõbbrõl az Utas és Holdvilágot is. Schnitzler német fordításban ismerhette Madáchot, Szerb Antal pedig eredetiben olvashatta Schnitzlert.) A film elején, a bibliai édenkertet idézõ karácsonyibál-jelenetben, az Ádám és Éva-szerû párként megjelenített Harford házaspár nõi tagját, egy kígyó mozgású és hipnotikus tekintetû, Szavost Sándor néven bemutatkozó alak próbálja elcsábítani. (Az Istent a házigazda Ziegler személyesíti meg) Az Ovidius-idézetekkel közelítõ magyar nem szerepel az eredeti regényben, az õ alakjával talán családja osztrák-magyar gyökereire akart utalni Kubrick. Ha elfogadjuk az Isten, az Édenkert, Ádám és Éva, valamint a hüllõ képében megjelenõ csábító analógiáját, akkor értelmet nyer a helyszín, Mannhattan, New York, népszerû nevén a Big Apple, azaz a Nagy Alma kiválasztása is.
Innen indul hát a film, s ez alapján várható, hogy Kubrick végig játszani fog velünk. Bibliai, mitológiai és egyéb utalásokkal zsúfolja tele a mozit, még saját személyével kapcsolatos vonatkozásokat is belekever. A Harford névbõl, ugye nem nehéz eljutni Hartfordshire-ig, Kubrick angliai lakhelyéig. Hartfordék manhattani lakásának falán Kubrick feleségének a festményei láthatók. A házaspár kislányának neve Heléna - megidézhetõ a görög mitológia, Jung szerint az emberiség kollektív tudatalattija. Ha már Jung, akkor a film elején, a két volt iskolatárs ( a Doktor és a Zenész ) barátságos bokszolásában nem csak a Spartacus gladiátorharcainak a megidézését, hanem a tudat és a tudatalatti küzdelmét is láthatjuk. A volt iskolatárs, az orgiákon bekötött szemmel játszó zongorista a Nigthingale, azaz a Csalogány nevet viseli, ez a név a Rómeó és Júlia erkélyjelenetébõl lehet ismerõs. Az orgia helyszínére, mint Orpheusz Kharon segítségével, egy taxiban jut el a doktor, még mielõtt bemenne, a túlparton maradó Kharonnak kifizeti az obulust. A feketemiseszerû orgiára bejutni egy jelszóval lehet, amely mi lenne más, mint Fidelio, azaz a hûség - valóban ideális jelszó egy gruppenszexpartihoz. Dr.Harford nem a feleségével éli át az egyetlen, valóban meghitt pillanatot, hanem egy prostituálttal való beteljesületlen együttlétben.A világ kifordult önmagából, ma már minden mást jelent, mint amit eredetileg, konstatálja ironikusan a pesszimista rendezõ.
Ezt a kifordultságot nem csak a szituációk, hanem a férfi fõszereplõ karaktere is hordozza. Egy másik híres bécsi történet is kísért a filmben, Mozart operája, a Don Giovanni. A Tom Cruise által megszemélyesített alak, dr. Harford, mintha Don Giovanni tükörképe lenne, szinte ugyanazokon a kalandokon megy keresztül, mint híres elõdje, csak épp fordított kimenetellel. Itt nem õ a csábító, hanem õt csábítják. A két történet szinte végig rímel egymásra, beleértve az álarcosbálszerû orgiát is, valamint az opera híres kõvendég jelenetét, amikor is Don Giovanni bûnei miatt a pokolra jut. Miközben az opera fõhõse végig sikerrel hódít, s legvégül elkárhozik, Harford doktor hiába szembesül sorra a csábíttatás különbözõ lehetõségeivel, sohasem nem történik vele semmi. A vágy illetve a szerelem különbözõ formáival való találkozások: a házastársi szerelem, a két nõvel való együttlét lehetõsége, a prostituált, majd a pedofilia, az orgia, és legvégül a nekrofília nyújtotta helyzetekben dr. Harford végig kívülálló, passzív résztvevõ marad, s ennek végül meg is lesz a jutalma, híres elõdjével szemben õ, a történet végén ha össze is omlik, de nem kárhozik el.

A film gyöngeségét sokan a Tom Cruise által megformált dr. Harford alakjának az erõtlenségében, gyengeségében látták. Kubricknak a legkisebb részletekre is kiterjedõ perfekcionizmusa nem csupán a képeken látható igazi manhattani szemét beszerzésére, a New York-i lakásokról készült fotók tanulmányozására, majd a fotók alapján egy hiteles környezet létrehozására (a forgatás egyébként egy London melletti stúdióban zajlott) terjedt ki, hanem a számára megfelelõ szereplõk kiválasztására is. Valódi házaspárt kért fel a fõszerep eljátszására, s az istenszerû alak megformálását (Ziegler) egy filmrendezõre, Sydney Pollackra bízta. Cruise határozatlan karaktere megfelelõ volt egy bizonytalan libidót feltételezõ szerep eljátszására.
Nem az az érdekes ebben a filmben, hogy Kubrick ismeri a görög mitológiát vagy hogy jártas az európai kultúra történetében. A képi megjelenítés, az ismeretek, a mûveltség filmes univerzumba helyezése az érdekes. (A film szerkezete a már említett Mechanikus Narancs párhuzamos, szimmetrikus, meseszerû felépítését követi.) A századfordulós Bécs modern New Yorkba helyezésének ötlete és módja, az, ahogy a hátterek, a mindenütt jelenlévõ karácsonyfák például a szecessziót illetve a Gustav Klimt-képek ornamentikáját idézik – rendkívûl szellemes bravúrok. (A film talán legemlékezetesebb jelenetében Nicole Kidman úgy ül a padlón, mint Egon Schiele híres erotikus akvarelljén a nõalak.) Kubrick mindezt nem nosztalgiából teszi. Már a 2001: Ûrodüsszeiában a bécsi Práter óriáskerekére emlékeztetõ ûrállomás körül Johann Strauss zenéjére keringõzõ ûrhajók sem kizárólag egy új aranykor ígéretét hordozták magukban. Finom visszautalás erre a halottas ház forgóajtaja a mostani filmben. A megértéshez a kulcsot részben a zenében találjuk meg. A Tágra Zárt Szemekben megszólaló zenék jelentõs része keringõ. Kubrick tudja: a keringõ valójában gyászzene. Ezt az érzést, a filmben többszõr felhangzó, annak már-már hangulati esszenciáját jelentõ Ligeti-zongoradarab, a Musica Ricercata csak tovább erõsíti. A Cocteu Twins-lemezekrõl ismerõs hegedûs, Jocelyn Pook által írt önálló zenei betétek, mint például a fekete mise alatt visszafelé játszott darab a végsõkig fokozzák a film sötét zenei hangulatát. Ha zenei meghatározással kellene élni, akkor a film mûfaja egyértelmûen a Rekviem lehetne.

Az egyik kulcsjelenetben dr. Harford maszkot és jelmezt szeretne kölcsönözni. A fiatal korú lánya bájait (is) árusító jelmezbolt-tulajdonos elõbb körbemutat a különbözõ történelmi korokat reprezentáló ruhákat viselõ, mozdulatlan próbabábuk sokaságán, majd azt mondja: – Olyanok mintha élnének, nem? Ezután pedig, a hajára mutatva panaszkodni kezd, annak ritkulását, és egyre sûrûbb hullását illetõleg.
A hajhullás illetve ritkulás egyértelmûen freudi szimbólumként értelmezhetõ, erõvesztésre, gyengeségre utal. Annak idején, az amerikai mozikban Hitchcock Pschyhója elõtti híradókban vetítették Elvis Presley bevonulását és hajvágását. Az amerikai tinédzserek a moziból kijövet nem tudták, hogy a Pscyho híres fürdõkádas gyilkosságjelenetétõl, vagy az imádott bálványnak, a kor szexszimbólumának a hajától való megfosztásától borzadtak-e jobban.
A Tom Cruise alakította szereplõ gyönge és tehetetlen. Õ nem az a figura, mint a Fószer (a videoszinkronban Töki) névre keresztelt alak a Cohen testvérek Nagy Lebowskijában. Az, hogy a film végén, a hazatérése után a karácsonyfa díszvilágítását (a fenyõfa, mint keresztény szimbólum jelenléte végig a filmben végig hangsúlyos, szinte minden jelenetben látjuk ) lekapcsoló dr. Harford sírva és tanácstalanul ül álmából felébredt feleségével szemben, nem sok jóval biztat minket. 'De nem az emberiség lesz örökké, Most fáradt aggkorát éli, Szende naivitás végtelen túlélhetõségrõl beszélni, Az emberiség a végnapjait éli' írja Víg Mihály valamelyik új versében.

A Tágra Zárt Szemek témája, képi világa, s a filmen belül a sajnos most már lezárt kubricki életmû teljes felidézése, s részben újraforgatása a rendezõ részérõl nagyon is tudatos választásnak látszik. A film folyamatos önidézése kétségeket támaszt azzal az állítással szemben is, miszerint a forgatás idején közel hetven éves Kubrickban nem merült volna föl, hogy az utolsó filmjét készíti. Nagyon is úgy tûnik, hogy igen, ezért leltárba vett mindent, ami életében foglalkoztatta. S talán ezért a legendás 400 napos forgatás, mintha a rendezõ nem akarta volna abbahagyni a filmezést.

Ez film lett Kubrick legszemélyesebb alkotása. Az ember keresésének - ami gyönyörû szimbólumokkal rajzolódott meg a 2001 -ben – itt személyes része került elõtérbe. Kubrick világa, mint Leonardo híres rajza, mely egy körbe foglalt alakkal ábrázolja az ember arányait, nem csupán az ember fizikai felépítésének törvényeire világít rá. A kör, melyben az emberi alak elhelyezkedik nem csupán a világegyetemet és ezáltal az embert körülvevõ külsõ végtelent, hanem ennek ellentéteként az emberben rejlõ belsõ végtelent is szimbolizálja.

dr. Csontos István


Víg Mihály verse

Az új Te vagy a Nap alatt

A visszahozhatatlan pillanat

A meg nem ismételhetõ emberi élet.

Ami születik, meg kell halnia

Pedig van örökkévalóság

De nem az emberiség lesz örökké,

Most fáradt aggkorát éli

Szende naivitás végtelen túlélhetõségrõl beszélni,

Van élet, és az most van

Egy örökkévaló pillanatban

A kimondhatatlan nevû néz engem

és én benne szemlélem magamat.
Felfuvalkodott, hiú, kegyetlen ember,

Ezt mondják rám a farizeusok,

Pedig hogy a szellem történetében ki az elsõszülött,

számomra sosem volt titok,

hiszen én a testvére, a kisöccse vagyok.

Ha méltatlan volnék szóbahozni,

Az õ tettei magukért beszélnek.

A szellemtörténet örök és ez az élet.

In memorian Csontos István VIII.

Az archaikustól az elektronikáig avagy bevezetés a filozófiába
Szemző Tibor
Wanted magazin, 2000 június

Szemzővel egy köztes állapotban, legutolsó lemeze a Túlsó part megjelenését követően, s a következő, a Láthatatlan történet megjelenése előtt találkoztunk a Gyermekvasút Szépjuhászné (azelőtt Úttörővasút/Ságvári liget) megállójában. Épp a Láthatatlan történet és a Tractatus darabok közös budapesti előadására (MU Színház, május 6.), és egy azt követő, egyhetes Győr–Sopron-Bologna megyei turnéra készült a Gordiusi Ĉomo 7 +1 fős felállású, ezekre az alkalmakra aktualizált együttesével. (A Gordiusi Ĉomo tagjainak száma, az előadásra szánt műveknek megfelelően 1 és 100 +1 fő között változhat, + 1fő mindig a nélkülözhetetlen hangmérnök). A Bartók Konzervatóriumban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán és a Schola Hungaricában tanult zeneszerző az 1980-as évek során a repetitív (?) zenét játszó 180-as Csoporttal lett relatíve közismert. Szemző darabjai a komolyzene és minden egyéb más műfaj határmezsgyéjén helyezkednek el: legalább annyira fontos számára az elektromos gitár, mint egy hegedű megszólalása. Fejében nem igazán melódiákat, inkább hangzásokat és irányokat hall, zenei gondolkodására többek között a gregorián és a blues, valamint Hamvas Béla szövegeinek zeneisége is hatott. Az elmúlt húsz évben komponált fuvolára, elektronikákra, vonósnégyesre, magnóra, kamarazenekarra valamint zsebrádiókra és asztali akrobatára is, de zenéjét hallgatva úgy tűnik, hogy mintha az emberi hang megszólalása izgatná leginkább. Muzsikájával olyan különböző helyeken találkozhatunk, mint egy CD-lejátszó vagy a st.pölteni harangtorony, s az ő nevéhez kötődik a legutolsó Magyarországon préselt bakelit hanglemez létrejötte is. Munkássága Forgács Péternek a családi mozikat a feledésből az öröklétbe transzformáló mániájától elválaszthatatlan. Nehezen skatulyázható komponista, öntörvényű személyiség, most 45 éves, saját hangzása és öt gyermeke van. Neve nem csak Magyarországon legenda.

Wanted: Pierre Boulez (kortárs francia zeneszerző-karmester, a szerk.) mondta, hogy a zenésznek játékával a saját korát kell kifejeznie...
Szemző Tibor: Kérdés, hogy mennyire érzékenyen reagálsz a saját korodra, hogy a te problémáid mennyire általános problémák, illetve, hogy a te problémáidban mennyire ragadod meg annak a kornak a valóságos problémáit. Gondold el, hogy amit Wittgenstein (XX. század első felében ismert osztrák filozófus, a szerk.) megragad a saját korából, vagy is az ő gondolkodása mennyire általános, mennyire ragadja meg a saját korát? Erre nem mernék még a leghalványabb módon sem választ adni.

W: De pont a te zenédben ott van a fuvola, amelyik egy teljesen archaikus hangszer, és másrészt pedig ott vannak az elektronikák a kezdettől fogva. Már a Vízi-Csoda című darabodban ott volt az a frippektronics szerű dolog. Szóval ott van az elektronika, mint a mai kor, és ugyanakkor ott a fuvola, mint az archaikus, ősi hangszer és ez a kettő egyszerre ad egy nagyon sajátos, koherens hangzást. Másképp: indult annak idején a Revox magnóval, és most itt van dj Naga…
Sz: Igen, az elektronika, a műszaki matatás mindig benne volt, s már kicsi koromban is mindig, mindent szétszereltem. Miközben kétbalkezes voltam. S valóban vannak masinák és vannak archaikus hangszerek, nemcsak a fuvola, de valóban működik egy kettősség. A formában tényleg valami archaikus jelenik meg. Nem feltétlenül biztos, hogy a hangszerválasztásban. Épp a filmekben jelenik meg egy archaikus valami, s ugyanakkor mindig ott van az is, ami korszerű és fontos, hogy ez a két dolog egymással interferál. Tehát van egy ellenpont a kettő között, és ennek az ellenpontnak a milyensége és összefeszülése adja a dolog lélegzését, a feszültségét. Mondjuk egy elektromos gitáros teljesen klisészerűen játszik, úgy, ahogy egy elektromos gitáron kell, azaz nincs benne feszültség, az ellenpont, akkor nem interferál. Abban a pillanatban, amint egy elektromos gitáros tőle teljesen szokatlan módon archaikusan szólal meg, az számomra hihetetlenül izgalmas lehet. Tehát hogy nem a ’virslik dzsalnak’, nemcsak az ujjaiban van meg, hanem valami szellemi jelenik meg. Valószínűleg Frank Zappa ilyen zenész volt és vannak más ilyen muzsikusok is. Az ilyen zenészek mutánsak, ezeket üldözik általában, nem férnek bele a zenekarokba, ezeket kiutálják, és ezek nem tudnak úgy játszani, ahogy kell.

W: Jó, hogy a Zappát mondod, amikor itt volt ’91-ben, a Tabánban játszott. Kimentem délben a Tabánba, hátha próbál, s valóban. Akkor találkozott először a magyar kollegákkal, Babossal, Kőszegivel és a többiekkel. Érdekes volt látni, amikor a dzsesszzenészek és az ún. rockzenész találkozott. Nálunk van egy nagyon rossz értelembe használt vett hierarchikus gondolkodás, amely szerint a dzsessz ugye egy ’magasabb rendű’ műfaj, mint a rockzene. Szóval nagyon érdekes volt látni, hogy megjött a Zappa, elővette a gitárt, és sokkal szabadabban játszott, mint az elvileg tágabb kifejezési eszközzel rendelkező dzsesszzenész kollegái. Pontosan lehetett érezni, ahogy jöttek a patentok, beállt a merevség, ’dzsaltak a virslik’.
Sz: Nagyon nehéz egy belső hangot meghallani vagy elhinni azt, hogy az a belső hang, amit én hallok, és azok az ujjak, azok a virslik, amik esetleg így keresztbe akadnak, azok autentikusak, úgy szólnak, ahogy kell. Elhinni minden külső nyomás ellenében, hogy az úgy van jól, ez nagyon nehéz, és különösen egy kis országban, amelyben állandóan korlátokkal találkozol. Amikor először érkeztem Amerikába, nem voltam már olyan nagyon fiatal, 28 éves, éppen a léptéknek a tágassága volt lenyűgöző, hogy pontosan ezeket a korlátokat nem éreztem. Itt Zappa ezzel szembesült, s akiket említettél, ők pompás zenészek, ragyogóak a maguk műfajában, de egy ilyen kérés egy zenész felé, hogy csak olyan hangot játsszál, amit érkezésed van játszani, és hogyha nincs érkezésed, akkor ne játsszál, - ezek a legmagasabb igények. A rutin meg nagyon könnyen kijön. Mikor főiskolára jártam, ha megszakadtam sem tudtam megfelelni bizonyos dolgoknak. Nem tudtam úgy eljátszani egy etűdöt vagy egy Prokofjev-darabot, ahogy kell. Ha belepusztultam sem. Tehát nem volt erre képességem.

W: Befejezted a főiskolát végül?
Sz: Befejeztem. Nagy kihívás volt, pont ebben az értelemben. A Fazekas Pali barátom biztatott, akkor még ezt nem értettem meg, hogy ne menjek el a diplomakoncertemre semmiképp. Nem tudom, hogy ismered-e Fazekas Palit, ez egy dzsesszfilozófus.

W : Ja, a Pali bácsi. Pici ember sapkával, szakállal? Nem tudtam, hogy Fazekas Pálnak hívják, de úgy, hogy a Pali bácsi, igen. Sokszor láttam Debrecenben a dzsesszfesztiválon.
Sz: Húsz éves koromban mentünk a Szemző kvartettel Pécsre, - vonattal utaztunk, a csellóval, meg minden - és a Délibe menet találkoztunk a Palival, aki sétált az utcán. Mondtuk, hogy Pécsre megyünk, ő mondta, hogy velünk tart, ha nem bánjuk. Koleszban laktunk, és a kérdőívbe az anyja neve rubrikába azt írta be, hogy Alice Coltrane. Családi állapotába pedig azt, hogy szerelmes. Tehát ő teljesen komolyan vette a kérdőívet és értelemszerűen töltötte ki. Később megértettem ennek az üzenetét, és ő mondta - akkor már a főiskolára jártam - hogy á, hát ez hülyeség, de mindenesetre a diplomakoncertemre semmiképp se menjek el.

W: Egyfajta magatartást próbált neked sugallni…
Sz: Igen, egyébként végül elmentem a vizsgakoncertre

W: Annak idején a Pali bácsi indított el azon az úton téged, amit később tudatosan Hamvas nevével kapcsoltál össze…
Sz: Egy igazolást akartam találni, s nagyon különböző területeken. Mellesleg a Hamvas Béla nekem a nyolcvanas években volt fontos, és most ebben a Hamvas-darabban már inkább Hamvasnak a zeneisége döntő, ha ezt egyáltalán el lehet egymástól választani. Tehát nem a filozofikus igazsága. Szerintem ez költészet, ami az ő esszéjének a költői értéke.

W: Hamvas nem rendszeralkotó filozófus, ő közvetít.
Sz: Igen, de én ebben az értelemben nem vagyok egy Hamvas-hívő. Én nagyon szeretem a Hamvas Bélának ezeket a költői esszéit.

W: Tehát nem az fontos számodra, hogy amit mond az igaz vagy nem…
Sz: Persze, én nem a filozófiai igazságát keresem én ezeknek a dolognak. Nagyon szép a nyelvhasználata és a szövege, mint vezérszólam szerepel a darabokban, s nem érdekel, hogy amit mond, az mennyire igaz. Például az egyik darabjának az a vége, hogy az ausztráliai sivatag pápuái… Hát azok nem is ausztráliaiak, másrészt nem is a sivatagnak a pápuái, de ugyanakkor ez egy gyönyörű költői kép. Kemény Katalintól, aki Hamvas özvegye, ő mondta nekem, hogy hát fiatalember, akinek van füle, az hallja, hogy Hamvas Béla költészet.

W: Hamvas a túlvilágról adoptált téged?
Sz: Igen, mert ugye az ember elmegy az ő lakásába, ahol élt és az ő feleségével beszélget és az ő tárgyai között van, akkor ehhez személyesen is kapcsolódik egy kicsit. Én egyébként Hamvas a zenéről írt gondolataival nem tudok egyetérteni. Amit a zenéről mond, az az európai műzenében gyökerezik, és én az európai műzenét, amelyik tulajdonképpen a harmónia története, számomra teljesen idegen. Elsősorban azért, mert én nem hallok harmóniákat. Tehát az én hallásom elsősorban hangszínekben, irányokban tájékozódik. Ennyiben ez korszerű hallás, tehát a szélessége, meg a mélysége van, ami ugye a tér kifejezése. És a magasság, mélység irányában is létezik. Elég egzakt módon hallok ebben az értelemben, és ez John Cage utáni hallás. De még tovább mennék, a hallásomban jelen vannak az elektronikának, a gerjesztett gitárhangnak, meg az analóg magnetofonnak a hangja. A különböző zenei korszakok különböző harmonikus megközelítésekhez kötődnek, de számomra ez már teljesen idegen. Európai műzenének mondjuk, de a 98%-a hallgathatatlan számomra. Tehát egyszerűen irritál, nem bírom meghallgatni, vagy ha meghallgatom, akkor abban a hangszínek érdekesek számomra, és nem a harmóniáknak a vonzás- és kötésrendszere. Mert azokra mintha nem lenne fülem.

W: A populáris zenében Miles Davisszel kezdődik ez a fajta gondolkodás, illetve nála kezd ez tudatossá válni. A Davis meg a Hendrixnél figyelt föl erre. Négy évvel ezelőtt a Diákszigeten a Táncsátorban hallottam a trió felállású Gordiuszi Čomó nevű zenekarodat, és egyből a Jimi Hendrix Experience jutott eszembe, csak gitár helyett fuvola szólt.
Sz: Hendrix üzenete számomra kettős, mert nála megjelenik az elektronikus szintézis, tehát amikor egy nagyon XX. századi hangot szakralitásba ránt bele, azaz megszólal az elektronikának és a Muddy Watersnek egy szintézise. Visszajutottunk a szakralitáshoz, s a blues-nak a szakralitása elemi erővel hatott rám. Így tizenéves koromban megdöglöttem attól, amit egy ilyen tizenkét ütemes blues kifejezett, egyszerűen a gyomorra ment. És akkor még azt gondoltam, hogy a John Mayall a blues, de mikor az ember az első Muddy Waterseket megkaptam, akkor megfeküdtem. Szóval az valami nagyon igazi dolog volt. Hendrixnél pedig megjelenik ugyanaz a szakralitás, de nagyon áttört, nagyon érzékeny, ugyanakkor nagyon korszerű, elektronizált hang, ami persze mára már közel ötvenéves és a történelem része.

W: Hendrixnél ott van az extázis és másrészt van agya.
Sz: Hendrixnél érezhető az leginkább számomra, hogy jelen van az isteni. Tudom, hogy ez így szarul hangzik, de mégis csak így van. A mukinál végső fokon teljesen mindegy volt, hogy mit csinál. Ezt akkor értettem meg, amikor egyszer New Yorkban a feleségemmel beültem egy moziba, és megnéztük a Le Blanc nevű dokumentarista filmes társaság Lightin Hopkins című filmjét. Láttuk Lightin Hopkins-t ’63-ban Texasban pecázni egy csónakban, s az ugyanolyan blues volt, mint amikor a gitárját vette a kezébe. És akkor az ember megértette, hogy miként egy parasztmuzsikusnál, mondjuk, elmész a Zerkula Jánoshoz, felső-középszerbe, és amikor ő beszél, az ugyanolyan, mint amikor hegedül, azaz semmi különbség nincs. Amit alapmagatartásában közvetít, az egy egységes világot képvisel. S a nyelv amin ezt közvetíteni képes, az természetesen a zene. Mint ahogy Lightin Hopkins és Jimi Hendrix esetében is a zene.

W: A beszélgetés elején említetted, hogy a virslik dzsalnak. Pontosan mit értesz ez alatt?
Sz: A hangszereseknél létezik, hogy öntudatlanul játszik, fel-le teker. Volt egy időszak, amikor főiskolás koromban sokat hakniztam meg játszottam mindenfelé. Többször együtt játszottam Borbás Imre szaxofonossal, ő szokta mondani, hogy dzsalnak a virslik. Ez egy őrületes csapda, gondolj bele, egy zenésznél az egész zenei gyakorlat óhatatlanul arról szól, hogy a mukit kiképezzük profivá, vagyis tulajdonképpen a folyamatból kikapcsoljuk. Tehát a kiképzés végére, mindegy, hogy milyen műfajban működik, legyen komoly vagy könnyűzenész a muki egyszerűen elveszítheti önmagát. Úgy játszik, ahogy úgymond játszani kell, teljesen szabályszerűen, s kivételes esetektől eltekintve, ő maga már nincs is jelen a folyamatban.

Csontos István

In memoriam Csontos István VII.

ÁLLÓCSILLAG
Tátrai-Orszáczky Band, Syrius
2001. szeptember 7., Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Wanted magazin, 2001 szeptember

Közel harminc év szünet után – egyetlen koncertre - újra összeállt a Syrius együttes.
Nem csak az egyénnek, hanem a közösségeknek is sorsuk van. A hazai sorstörténet láthatatlan könyvében valószínűleg nem meglepő az a fejezet, amely egy olyan rockzenekarról szól, amely már fennállása alatt annak ellenére vált legendává, hogy – az utolsó évüktől eltekintve – nem játszott benne elektromos gitár. Az ausztráliai turnét (ott rögzítették egyetlen megjelent lemezüket, az Ördög álarcosbálját) követő hazai három év valószínűleg alaposan előkészítethette a zenekar három meghatározó tagjának – Orszáczkynak, Patakinak és Rádulynak - a négy különböző világrész felé való szétszóródását, s az itthon maradt zenekaralapító Baronits Zsolt két évvel ezelőtt pedig egy teljesen más égtáj felé, az égbe költözött. Az elmúlt negyedszázad során sokan és sokszor hiányolták a Syriust a hazai zenei palettáról, de nekem valami azt súgja, hogy ami történt, az így volt jó, ahogy. A világ általunk lakott tájékán az érzékenyebb lelkek számára a választható sors alternatívák közül – disszidálás, depresszió, alkohol, Szárszó – az együttes innét elvándorolt tagjai valószínűleg a legkisebb rossz mellett voksoltak.
A fenti gondolatok azon meglepően koros s többnyire rendkívül fáradt arcok láttán jutottak az eszembe, akik a margitszigeti víztorony tövénél a közel harminc év óta nem látott Syrius koncertjére gyülekeztek. A kb. két-háromezres tömegben szétnézve hirtelen az a benyomásom támadt, hogy ma este nem egy régen látott együttes koncertjét fogjuk hallani – a meglepően hűvös kora őszi levegőben nosztalgia hangulat még nyomokban sem érződik - hanem a hosszú távollét után egymással s velünk újra találkozó zenészek révén egy általunk nem, hanem helyettünk megélt sorsok képviselőivel fogunk találkozni.

Szóval nem volt valami jó kedvem, amikor a kétrészes koncert első felében fellépő Orszáczky Jackie-nek a Tátrai Tiborral, illetve magyar fúvósokkal kiegészült ausztrál zenekara a színpadra lépett, hogy Deserted Downtown című új lemezét bemutassa. Biztosra veszem, hogy az a zene, amit ma Jackie játszik, a közönség azon részének, amelyik a régi Syrius ’hang’ miatt jött a koncertre, csalódást okozott. Jackie ausztráliai évei alatt a nálunk hagyomány nélküli soulzene irányába fordult, ehhez a műfajhoz egyébként Orszáczkynak – elsősorban a hangja és énektudása révén - minden adottsága megvan. Ha őszinték vagyunk, már az Ördög álarcosbálján felfedezhetjük a mai Jackie zenéjének gyökereit. Jackie éneklése egyébként szinte semmit sem változott az eltelt évek során, éppoly zseniális, mint harminc évvel ezelőtt, még akkor is, ha ma számunkra idegen zenei nyelvet használ. Ausztráliában egyébként rátalált saját hangjának női megfelelőjére, a zenekar énekesnőjének, Tina Harrod személyében. Tina rendkívüli adottságokkal rendelkező énekesnő, akinek éneke valószínűleg Jackie zenéjétől idegenkedőket is meggyőzte. Egyébként szerintem a helyszín nem volt alkalmas ennek a zenének a tolmácsolására. Egy táncklubban, esetleg kocsmában - Jackie Ausztráliában ilyen helyeken lép fel zenekarával - sokkal jobban hangulat lett volna, hiszen végül is tánczenéről van szó, amit nem egy szélfútta hideg estén egy fedetlen színpad kemény műanyag székein dideregve s állig begombolkozott múmia merev pózban kell hallgatni. Ugyanez a zene egyébként pár nappal később a zenekar Zöld Pardon-beli – még mindig szabadtéri, de már jóval intimebb – koncertjén sokkal inkább helyénvaló volt.

S végül elérkezett a pillanat, közel harminc év után újra a színpadon a Tátrai Tiborral s két fúvóssal kiegészült Syrius. A legfontosabb dolog szinte az első pillanatban kiderült: a zenekarnak ennyi év után is saját soundja van, s Syrius valójában nem más, mint Orszáczky Jackie. Evvel a megállapításommal egyébként nem szeretném a zenekar többi tagját lebecsülni. Orszáczky énekének feszültségteremtő képessége a Syrius megszólalásának az alapköve. Az erre épülő sound öt kiváló képességű szólista demokratikus játékából állt, és a koncert jobb pillanatai alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy áll mai is össze. Ezek a zenészek a maguk idejében képesek lehettek arra, hogy virtuóz hangszertudásuk valamint a nyugati progresszív zenei irányzatokkal való szinkronicitásuk révén hangról hangra s eredeti tempóban játsszák a Led Zeppelin Stairway To Heaven című számában hallható Jimmy Page gitárszóló fúvós átiratát. Ez az egyidejűség nem csupán abból eredt, hogy a Syrius tagjai kedvelték a King Crimsont, vagy hogy megértették a Sunshine Of Your Love című Jack Bruce-szerzemény logikáját. A Syrius a hazai rockzenekarok közül talán egyedül volt képes Bartók ritmikái fegyelmét, Sztravinszkij hangszíneit valamint az atonális Schönberg hangszerelési megoldásait a rockzenébe átemelni. S az így kialakított hangzásvilághoz egy olyan játékbeli nagyvonalúság társult, amely a Syrius óta talán sohasem volt és sosem lesz a magyar rockzenében.Szóval a zenekar harminc év után is él, de a koncert a ráadással együtt sem sokkal több, mint egy óra. A zenészek eltérő pályájuk miatt nem egyforma kvalitással vannak jelen. Orszáczky aktívan játszik, Ráduly viszont majd húsz év kihagyás után csak a közelmúltban vette kézbe a hangszert, s mindezt jól hallani. Pataki billentyűs játékából a külföldi vendéglátós évek robotja sem tudta a jó ízlést kipusztítani, valószínűleg ő lehetett régen a zenekar másik alapköve. Veszelinov András levegős, ugyanakkor határozott dobolása mindez kiegészítéseként azt bizonyította, hogy ez a zenekar valószínűleg még mai is képes lenne maradandót alkotni, amennyiben erre elszánnák magukat. Erről főleg a koncert első tizenöt és utolsó húsz perce győzött meg. A szigorú, s fegyelmezett Ördög álarcosbálja lemezről játszott első két szám után következő többnyire duóban előadott laza improvizációs részek számomra az este feledhető részét alkották. Viszont a koncert végén felhangzó Beatles Strawberry Fields/Syrius Ördög álarcosbálja/ Hendrix Magic Depression a József Atttila Tiszta szívvel című versének aznap este szintén elhangzott feldolgozásával egyetemben - amellyel Orszáczky Baksa Sós Jánost a Kex együttes énekesét is idézte – mint ’zenei és sorstörténeti szvit’ maga volt a csoda.

Dr. Merlin

In memoriam Csontos István VI.

Filmzenék
Beszélgetés Víg Mihály zeneszerzővel
Wanted magazin, 2001 június

Víg Mihály új lemezt készített. Pontosabban: a Balatonból ismert dalköltő a Bahia kiadó segítségével összegyűjtötte azon zenés munkáit, melyeket Tarr Béla filmjeihez készített. Víg mint alkalmazott zeneszerző olyan érzékenységgel képes rácsatlakozni Tarr képi világára, mint ahogy a Balatonban tökéletesen kiegészíti egymást dal és vers.

Wanted: Kezdjük a végén. Mi lett volna, ha Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjében hallható zenédet azok az elképzelések alapján írtad volna, amelyekkel e filmbeli Eszter úr kísérletezik? Tehát nem az általunk ismert hagyományos, temperált, azaz kiegyenlített európai hang- és harmóniarendszer alapján?
Víg Mihály: A zongorát be lehet hangolni úgy, hogy egy hangnemben tiszta legyen. Itt csak arról van szó, hogy ha egy másik hangnemben van, akkor nem tiszta. És ezt reprezentálja az a felvétel, amit az öreg hallgat, azaz ha egy hét kereszt előjegyzésű darab egy olyan zongorán szólal meg, ami csak C-dúrban tiszta, akkor viszont más hangnemben hamis lesz. Hegedűn és fúvós hangszereken le lehet játszani, mert a játékos az intonál.

W: Tehát a harmóniarendszer módosítása csak a zongorára vonatkozott?
VM: Csak azokra a hangszerekre - mint például a gitár - amelyeken egy meghatározott érintés egy meghatározott hangmagasságot ad ki. Ahol nem tudsz intonálni. Az emberi hang az a hangszer, amelyik a leginkább képes az intonációra.

W: Értem. De miután vonósnégyes zenét írtál a Werckmeisterhez, esetleg írhattál volna ebből a megközelítésből is.
VM: Tehát most azt kérdezed, hogy miért nem elviselhetetlen, csillogóan hamis az egész zene végig?

W: Hát igen, lehetne a kérdés ez is…
VM: Feledékenységből. Erre persze nem gondoltam.

W: Én a Weckemeister alapján kezdtem megérteni azt, hogy Cage miért mondta: vagy ő, vagy a Beethoven, de valamelyikük biztos, hogy téved. Cage zajokkal, zörejekkel, illetve mindenfajta zeneietlennek tekintett hangzásnak zeneinek való tekintésével foglalkozott, és alapjaiban tagadta a hagyományos európai hangrendszert.
VM: A kezdet kezdetén az emberek a természettől kapott tiszta hangok rendszerén énekeltek, még csak nem is több szólamban. Aztán megjelent a többszólamúság, és rájöttek, hogy vannak hangnemek. A hangnemek kialakulásakor a billentyűs hangszereket még úgy hangolták, hogy nem lehetett egyik hangnemből tetszés szerint a másikba eljutni. Forradalmi újítás volt az, amikor kiegyenlítették a hangközöket. Megdöbbentem, amikor Krasznahorkai könyvét olvastam, mivel apám utolsó öt-hat éve pont erről szólt. Apám utolsó éveiben Budaligeten lakott, volt egy zongorája, hozzá egy hangolókulcsa és egy hangológépe. A ’tiszta hangok’ rendszerével foglalkozott, végtelen tizedesekben rezgésszámokat képezett le. Megszállottan hitte, hogy a vokális zene a legfontosabb. Tőle hallottam először, hogy a temperálás egy merénylet volt, aminek szükségszerűen kellett bekövetkezni, de amivel végül odáig jutottak, hogy a zenét alkotóelemeire szedték, aztán nem tudták újra összerakni. Tehát a kísérletezésben addig a határig jutottak, ahonnét már nem lehet tovább menni. Lezárult a zenének ez az iránya. Ezért érdekes, hogy a gépekkel viszont megszületett egy új korszak. Jellemző, hogy a zenében történt meg először az az áttörés, amelyről addig csak a sci-fikben olvastunk, azaz hogy a gépek megszállják az emberiséget. Nyilván ez egy lehetőség, és ahogy fejlődünk, majd meglátjuk, hogy ez mit jelent. Ha akarod, akkor temperált hangokat csalhatsz ki a szintetizátorodból, de egy gombnyomással akár nem temperálttá is teheted, esetleg egy effekttel modulálhatod a frekvenciáit, de mindig hallani fogod, hogy gép csinálja. Nekem az az irányzat tetszik legjobban, amikor a gép és az élő zenészek egyenrangú felekként vesznek részt a zenélésben. Tehát az emberi tényező, az emberi hangszeres játékos ugyanúgy részt vesz a zene létrehozásában, mint a gép.

W: Valóban a régi Trabant-demókon ott a dobgép.
VM: A dobgéphez mindig vonzódtam. Amikor elkezdtek a szekvenszerek megjelenni, akkor sokáig csak akusztikus hangszereim voltak, nem is volt elektromos gitárom. Volt egy hegedűm, egy gitárom, meg egy zongorám. Ma már kikerülhetetlen, hogy az ember tudja, hogy hogyan kell loopot csinálni, ez ugyan annyira fontos, mint tudni, hogy kell egy akkordot lefogni. A gépeket ma már valóban instrumentumként lehet kezelni. Velük is lehet az ember virtuóz, ihletett vagy kontár.

W: Ebben az értelemben, hogyan hallgassuk a Werckmeister vonósnégyesét?
VM: Abban is ott idétlenkedik egy nagyon fals zongora. Míg a zongora fals és kvázi hamis hangokat játszik, és egy nagyon monoton szekvenciát pötyög, mellette a vonósok, akik képesek az intonációra, azok mély érzelmeket és tiszta hangokat intonálva muzsikálnak.

W: Tehát akkor mégis csak a kérdésnek megfelelően írtad meg a zenét.
VM: Persze, és direkt vigyáztam, hogy Esz-dúrban legyen. Ami nagyon nehéz hangnem, a vonósoknak ritka madár, de szépen eljátszották.

W: Meghallgattam a most megjelent Filmzenék című lemezedet, amelyiken Tarr Béla filmjeihez ír zenéid jelentek meg. Az Őszi almanachnál fölismerhetőek, a Trabantból átemelt zenék. De nem az érdekes, hogy a Trabantból emeltél át zenét, hanem ami nekem általános értelemben tűnik fel veled kapcsolatban, hogy szinte mindig egy korábbi időszak zenei formáit használod. Rendszeresen játszol Balaton-koncerteken régi Hungária-számokat, azzal legalább egy korszakkal vagy egy generációval visszább vagy. A tánc, a keringő is visszatérő motívum nálad, még a szövegekben is. Amikor valami érzelmi állapotot akarsz zenéddel leírni, vagy valami fontosat akarsz mondani, úgy veszem észre, valamilyen módon mindig a tánccal kapcsolatos.
VM: Lehet. Próbálom nem elveszíteni a korábbi korszakoknak azon formáit, amiket jónak tartok. A régi idők rock and roll zenéje rám nagyon nagy hatást gyakorolt. Nem tudom, miért, de valamiért elrejtették előlünk a Chuck Berryt meg a Little Richardot. Az Illéstől hallottunk Little Richardról, de őt magát alig. A Régi Idők Rockzenéje című filmben láttam, hogy mi történt ezekkel az emberekkel, tehát ahogy Little Richard egy King-feliratú koronában rettegett kipúderozva, Chuck Berry pedig hihetetlenül fiatalosan és csodálatos erővel adta elő a szerintem legjobb rock and roll-számokat. Az öt legjobb rock and roll-számot a világon ő írta egyedül, és számomra ő jelenti azt, ami a rock and roll, és ő volt az, akinek nem kellett megváltoznia. Bár három évvel öregebb, mint Borisz Jelcin, mégis két és fél órát rock and rollozott Moszkvában egy nagy színpadon. Jelcint pedig öt perc rokizás után kórházba kellett vinni. A Sweet Little Sixteen számnál felrohantak a színpadra a 16 éves moszkvai lányok, és Chuck Berry állította le a beengedőket, hogy hadd jöjjenek. Én is szeretnék 73 éves koromban így muzsikálni, és ezért nem próbáltam mást, mint egy ilyen alap műfajnak a mélyére leszállni.

W: Tehát egy letisztult formát kerestél.
VM: Igen. És szerintem a Kígyó vagy a Harang számokon ezt már érezni.

W: Egyfolytában ez volt a benyomásom, hogy atmoszférikus, egy kicsit ambientes jellegű a lemez.
VM: Az lemaradt a CD-ről, hogy a lemezen hallható zenék mellett legalább annyira fontosnak tartom, hogy a filmekhez az atmoszférákat is az én közreműködésem mellett tettük oda. A Kárhozatban a csillék hangja, és a film egész hosszában a zajok, számomra ugyanolyan fontosak, mint amikor megszólal a zene. Ez tényleg a legfontosabb dolgok egyike, és azt meg kell köszönnöm Bélának, hogy meg tudtam tapasztalni a gyakorlatban azt, hogy mit jelent végig díszíteni egy filmet atmoszférával.

W: Krasznahorkai szövegei mennyiben hatottak ezekre a zenékre?
VM: Feltétlenül. Nagyon. A zene a képi feldolgozásmódhoz, a képek pedig az irodalmi szöveghez alkalmazkodnak. A Sátántangónál szinte már végletekig, ott eleve arról volt szó, hogy egyáltalán lehet-e egy regényt ennyire hűségesen képre átültetni. A szövegről a legkevesebbet az Őszi almanachnál tudtam, mert ott nem volt forgatókönyv. Egy megadott témára improvizáltak a színészek, és csak nagyjából annyit tudtam, hogy családi civódás folyik. Amikor a film le lett forgatva, akkor tettem a zenéket ide és oda. A Kárhozatnál már előre tudtuk, hogy rengeteg olyan jelenet van, ahol szól a zene, mert hiszen arra táncolnak, énekelnek, és így tovább. Ez volt egyébként a Krasznahorkaival az első közös munkánk A Sátántangó sokkal jobban igénybe vett, sokkal nagyobb energiát vett ki belőlem, már csak azért is, mert én is játszottam a filmben. A zene annyiban egyszerű volt, hogy ott is tudtuk, hogy mikor tánc van a kocsmában, akkor oda zene kell, és mellesleg a szövegből kiderült, hogy tangó.

W: Értem. De a kérdést nem dramaturgiai értelemben, hanem Krasznahorkai mondatainak zenéjére vonatkozóan értettem. A négy filmzene egyébként önmagában is meghallgatható?
VM: Akik már látták ezeket a filmeket, ők nem úgy fogják ezt hallgatni, hogy ne a filmre asszociálnának. Akik nem hallották, azoknál nem tudom. Lehet, hogy valakinek tetszeni fog, lehet, hogy így egyben egy kicsit hosszú, és akkor talán jobban jár, ha csak egy részletébe hallgat bele, vagy csak egy számot belőle. De ha valaki egy monoton tevékenységet végez, akkor amellett háttérzeneként is meg lehet hallgatni ...

W: Látsz folyamatosságot a lemezen hallható zenék közt? Esetleg egy összefüggő történetet?
VM: Szerénytelenség talán, de fejlődést látok szerencsére, és hát ennek örülök is. És ez a fejlődés mutat rá valamire, mint ahogy Béla is fejlődött, és ez nem szégyen.

W: Szerintem ez a fejlődés arra mutat rá, hogy a te zenéd egy jobb hangszerelés által -„mint egy virág” - kibomlik, tehát több mindent képes megmutatni. Az ef Zámbóékkal kiegészült „nagy” Balatonnál, ez egyértelműen kiderül, mégpedig az árnyaltabb hangszerelés által. Ilyenkor a zenédben újabb és újabb rétegek tárulnak fel. Nem merült még fel, hogy egyszer egy valódi nagy zenekarral, vonósokkal, Harangozó Terézzel, és még nem tudom, hogy kivel szólalnának meg a dalaid? Most nem csak a filmzenékre gondolok, hanem általában.
VM: Ezt az ef Zámbó Öcsike forszírozza. Hogyha tényleg gazdagabb hangszerelésben is megszólalhatnának a dolgaim, akkor én azt szeretném, hogy azok legyenek, amiket most írok. Azért, hogy a régi számaimat így eljátsszam, nem hiszem, hogy tudnék nagy erőfeszítést tenni. Hogyha olyat írnék most, ami nagyon érdekel, akkor megpróbálnám, de biztos, hogy ugyanúgy nem sikerülne...

W: Egyébként honnan jött, hogy vonósnégyest írjál?
VM: A vonósnégyes nekem mindig is az álmom volt. A legmélyebb dolgokat a legegyszerűbben vonósnégyessel lehet elmondani.

W: Ez a végtelenül sűrítette forma a zene esszenciája számodra?
VM: Azt, hogy az esszenciája, azt nem tudom. Egy zeneszerző, ha vonósnégyest írt, akkor az összes lépést, amit a fejlődésben megtett, abban nyomon lehet követni. Így van ez Beethovennél is. És talán pont ő mondta, ha a kvartett jól szól, akkor már nem lehet nagy baj.

Csontos István

In memoriam Csontos István V.

Diamanda Galás
Fordulandusz
Sziget.hu/Invisible Press, 2004 január

Sziget.hu: Jó reggelt kívánok! Egy beszélgetést fogok Önnel folytatni egy magyar magazin részére; tudja, ez az az ország, ahol a Szomorú vasárnap című dal született, amit Ön … (*a nagy büdös semmi sistereg).
DG: *…másodszor: használták ezt a dalt egy pár filmben, de sehol nem említik, hogy ez egy magyar dal. Mondanak valamit, hogy ez a dal mit tudom én honnan való, de még csak el sem mondják az igazat..

Sziget.hu: Furcsa ezt hallani, mert attól függetlenül, hogy ki mit gondol ennek a dalnak az értékéről, tény, hogy legalább ötven vagy hatvan éve abszolút standardnak számít a világon mindenütt.
DG: Ó hát persze, ez világos, ismerjük mind, csak az a helyzet, hogy nemrégiben egy ausztrál filmes mozijában is helyet kapott, és ő úgy mutatta be ezt a számot, mint egy „holokauszt-dal”-t. Én azt mondtam erre: Mi a baszás ez?! Ez nem egy „holokauszt-dal”, hanem egy dal, amit egy magyarországi zeneszerző írt. Sokan sokféleképpen előadták már, de a Szomorú vasárnapnak semmi köze a holokauszthoz.

Sziget.hu: Pontosan: az öngyilkossághoz van köze, nem a holokauszthoz, de azt hiszem, hogy Ausztráliában az embereknek nem nagyon vannak ismereteik erről, ez nagyon távoli dolog ez…
DG: Persze, de ez a baszott kurva nagyon is jól tudta, hogy mi az igazság, és ennek ellenére szándékosan, ööö, szándékosan úgy használta, mint valami propagandaeszközt, és ezzel aztán jól feldühített, ugyanis jó pár éve énekelem ezt a dalt, és amikor „Dubujánában” meg Oroszországban meg akárhol előadtam, mindenki tudta, hogy magyar! Van egy jó barátom egy emelettel lejjebb, egy magyar. Rengeteget beszélgettem vele erről, úgyhogy tisztában vagyok ennek a dalnak az eredetével. Ez egy lenyűgöző, lenyűgöző dal!

Sziget.hu: Tudja, az a szomorú ebben a dologban, hogy ennek a rendezőnek nagy valószínűséggel fogalma sincs arról, hogy ez a dal miről szól. Nem tudom, hogy ez a hölgy vagy úr…
DG: Azt hiszem hölgy. Ha jól emlékszem Sally Porternek hívják – az a nő, aki a Zongoristát csinálta. És ő egyszerűen csak, ööö; tudja, valamit el kell hogy mondjak Önnek! Tudja, Hollywoodban, az összes szarban, amit gyártanak, mindig mindennek a holokausztról kell szólnia, ami tényleg az ő problémájuk, csakhogy az is tény, hogy ennek a dalnak semmi köze az ő problémájukhoz, és ez engem rendkívül feldühít, ugyanis én szeretem érteni dolgokat! Olvassa végig ezt a baszott dalt! Ennek a dalnak megvan a maga története, és ez egy nagyszerű dal, és már mindenki elénekelte, és ezer és egy változata ismert, és ezer és egyféleképpen lehet elénekelni, és tudja az, ahogyan én énekelem, például, annak semmi köze nincs a Billy Holiday-féle változathoz, egyáltalán semmi köze. Az, ahogyan én énekelem ezt a dalt, az, ami az én változatom, azt a Paul Robinson-verzió inspirálta, és az ő változatának egész másfajta személy írta a szövegét, mint a Billy Holiday-félének! Tudja, annyi szövegíró van, mint a nyű – ezt tudjuk jól.
Hallott arról, hogy van valaki, aki egy egész website-ot szentelt a Szomorú vasárnapnak?

Sziget.hu: Nem, nem. Erről még nem hallottam soha.
DG: Meg kéne néznie, gyönyörű! Az illető rengeteg kutatómunkát végzett ezzel a dallal kapcsolatban, tényleg!

Sziget.hu: Meg fogom nézni! Meg fogom nézni! Diamanda! Szólíthatom Diamandának?
DG: Persze, természetesen!

Sziget.hu: Nézze, én úgy látom Önt, mint egy Antigonét. És meg kell, hogy mondjam: ez remek! Ez nyilván azért van, mert a mi korunkban gyakorlatilag ugyanazzal a problémával kell szembenéznünk, mint a régi görögök idejében: mi a szerepünk az életben; mit miért csinálunk; milyen dolgokért állunk ki.
DG: Igaza van! Egyetértek Önnel! Anyám is ezt mondta, és én egyetértek Önnel!

Sziget.hu: Nagyra értékelem az Ön ez irányú tevékenységét, ugyanis azt hiszem, hogy nagyon fontos az a szerep, amit Ön felvállalt, annál is inkább, mert úgy tűnik, hogy a mi korunk nem képes szembenézni sem a halál tényével, sem a halottakkal, sem a múlttal, sem az emlékekkel. Ha csak azt vesszük, hogy mit csinált mondjuk a CNN a 2001. szeptember 11–i eseményekkel kapcsolatban…, emlékszik? Azt hiszem, nem ez a megfelelő mód, hogy szembenézzünk akár az elkövetkezendő eseményekkel, akár a már megtörténtek emlékével.
DG: Valóban nem. Sajnos azt kell mondanom, hogy egy csomó amerikai kizárólag a saját oldaláról képes szemlélni a körülöttünk történő eseményeket. Így aztán nem képesek megérteni, hogy amit Amerika tett, az egy szörnyű dolog, amikor nekiállt bombázni Szerbiát, meg elkezdte ezt az egész szart. Mindenért a Milosevicset hibáztatják, és csak azt emlegetik, hogy ő mekkora gyilkos – és tudja, ez csak egy hatalmas túlzás, amit azért találtak ki maguknak, hogy ettől aztán jobban érezhessék magukat. Az én országomban még szándék sincsen arra, hogy megértsék a történelmet, úgy értem, az igazi történelmet, azt hogy min mentek keresztül a magyarok, a szerbek, a keresztények, a görög ortodoxok, a szerb ortodoxok, amin a katolikusok mentek keresztül. Ezekről a dolgokról fogalmuk sincsen. Ezekről az óriási szenvedésekről nálunk az embereknek nincs tudomása. Úgy értem: az egyetlen dolog, amit folyamatosan tárgyalnak az a harc, amely a moszlimok és az izraeliek között folyik, a zsidók és a moszlimok között. Na és mi a helyzet a katolikus ortodoxokkal és a görög ortodoxokkal, és mi a helyzet a szírekkel meg az örményekkel? És a kelet-európaiakkal? A kutyát nem érdekli. A kutyát nem érdekli, mi a helyzet az ukránokkal. Pedig ezek az emberek rengeteget szenvednek, és egyszerűen belefáradtam és a betege vagyok annak, hogy ezeknek az embereknek a hangja nem jut el a világba.

Sziget.hu: Azt hiszem ez az, amit megértettem, azt, hogy Ön megpróbál a hangja lenni ezeknek az embereknek.
DG: Én a magam nevében beszélek, mert nyilván mindenkinek megvan a maga hangja, szóval én nem beszélhetek Ön vagy bárki más helyett, de amikor látom ezt a rettenetes baromságot, valamit mondanom kell.

Sziget.hu: Értem. De még akkor is, amikor ezekről a dolgokról beszél, Ön mindig – legalábbis a lemezein hallható zenét figyelve nekem mindig úgy tűnik; most leginkább a legutóbbi lemezről, a Meladiction and Prayerről beszélek -, Ön akárhányszor is érinti a halál gondolatát, vagy halottak emlékét a szövegben, a zene mindig a szeretetről szól hozzá, és ez némileg paradoxonnak tűnik számomra.
DG: Ó ez gyönyörű! Ez gyönyörű! Nézze, mondok magának valamit: Amit Ön hall, az a feladás teljes visszautasítása és az életünk ünneplése, ami nagyon rövid.

Sziget.hu: Hát pontosan ez az, ami árad az Ön zenéjéből: Az élet ünneplése. Mindenki azt hiszi, hogy az Ön zenéje a halált ünnepeli, pedig éppen ellenkezőleg, az Ön muzsikája az életet ünnepeli.
DG: Nem ünnepelem a halált, a halál borzalmas dolog. A halál egy olyan dolog, amitől életem minden napján félek. A szüleim és mindenki mással kapcsolatban.

Sziget.hu: Ez az, amit az élettapasztalataim alapján tanultam: nem ünnepelheti az ember az életet anélkül, hogy tisztelettel ne adózna a múltnak, s a halottaknak.
DG: Igaza van. Igaza van, és ők nem is tudnak egyáltalán. Egyáltalán nem is tudnak ünnepelni.

Sziget.hu: És én pontosan erre gondolok, hogy korunkban nem tudják az életet megfelelően ünnepelni, és én ezt borzasztónak találom, és csak nagyon kevés művész van – Ön és talán még egy páran csak -, aki erre a problémára koncentrál.
DG: Igaza van, és tudja, miért van ez? Különösen a zenészek járnak ebben cipőben, ugyanis ők arra vannak trenírozva, hogy mindig a jelent célozzák meg, így aztán sok lemezt tudnak eladni, és ebből pénzt csinálnak. Arra tanítják őket, hogy nehogy zavarjanak, vagy nyugtalanítsanak bárkit is, vagy ha mégis megtennék, akkor ezt valami nagyon divatos módon tegyék, úgyhogy ez csak valamifajta fene tudja mi lesz, tudja! Egyébként pontosan ez az, amit a Szomorú vasárnappal is csináltak! Ez a pontos analógia: csak elénekeljük ezt a dalt, és aztán mit csinálunk mi, amerikaiak? Rakunk a végére egy happy endet, ami persze csak egy álom. De ez nem egy álom!

Sziget.hu: Azt hiszem, hogy ugyanez történik a Spielberg-féle hollywoodi moziban is, ami a holokausztról szólt..
DG: Így van, egy szemét. Az egyetlen dolog, amihez Spielbergnek köze van, az egy Cápa film elkészítése. Igazából neki csak Cápa-filmeket kéne készítenie, meg ilyen baszott hülyeségeket, mert ilyen baszott hülye ő maga is. Az életbe nem fog a lába nyomába sem érni egy olyan rendezőnek, mint Elia Kazan! Aki egy nagyszerű filmes volt, s aki átadott volna egy díjat ennek a fasznak, aki meg visszautasította. Mit képzel magáról ez a faszfej, ki ő egy Elia Kazanhoz képest? OK, ez csak egy borzasztó dolog, ami megtörtént egy kimagasló művésszel, aki annyival jobb volt mindenkinél, hogy ez az egész egyszerűen nevetséges.

Sziget.hu: Azt hiszem, sajnos a Schindler listája volt az Indiana Jones IV.!
DG: Szeretem Önt! Szeretem Önt! (Nevet)

Sziget.hu: Köszönöm!
DG: Tudja, a magyar barátommal, aki a házüzemeltető, el fogunk menni együtt egy ortodox templomba, aztán pedig elmegyünk együtt és megnézzük a Mel Gibson filmjét, mert mindenki rém dühös rá; alig várjuk, hogy megnézhessük ezt a filmet, ami mindenkit úgy feldühített, pedig mindenkinek joga van ahhoz, hogy azt csináljon, amit akar. Ez az ő véleménye arról, hogyan ölték meg Jézus Krisztust, ez az ő baszott ügye, hagyják őt békén!

Sziget.hu: Igen. Én is nagyon kíváncsi vagyok a filmjére.
DG: Úgy értem: nem hiszem azt, hogy ez egy remekmű vagy valami, de joga van hozzá, hogy megcsinálja.

Sziget.hu: Azt hiszem: értem mire gondol. Mindenkinek joga van azt csinálni, amit akar, ez nem kérdés.
DG: Igen. Ez az, amit Hollywoodban látni: A görög ortodoxok, az örmény ortodoxok és a szír ortodoxok genocídiumáról két filmünk van. Van az Ararát, amit Atom Egoyan rendezett, és amit én nem láttam. És van az Amerika, Amerika, amit Elia Kazan. És talán van még egy pár film erről. Úgy tudom, hogy valószínűleg én vagyok az első, aki egy nagyobb zenei munkát szentelt ennek a kérdésnek. Azt hiszem, hogy sajnos ez tényleg így van. De Hollywoodban van nekünk kétszáz filmünk a holokausztról, de egy rendezőnek sem engedték, hogy filmet készítsen a Musza Dag ötven napjáról.

Sziget.hu: Igen, tudok róla.
DG: Akkor nyilván azt is tudja, hogy a törökök megzsarolták Hollywoodot, mivel Amerika pénzelte a törököket, hogy irányítsák rakétáikat az oroszokra, úgyhogy ők nem tudtak csinálni semmit. Hát ez az a tipikus szarkeverés, amiről beszélünk, tudja? És ez az, amitől hányingerem van, ez az igazság!

Sziget.hu: Hát igen, azt hiszem, tudom, miről beszél, ráadásul az utóbbi években ezek az erők rendkívüli módon megizmosodtak, úgy értem: Hollywood erősebb, mint valaha.
DG: Igen, és ez undorító! És ezek a baszott színészek mind statisztálnak ehhez, és soha nem vitatnak semmit. Azt hiszem Solberg, „Erwing” Solberg volt az a hollywoodi rendező, aki szeretett volna filmet készíteni a Musza Dag ötven napjáról, és tényleg harcolt érte keményen, de egyszerűen lehetetlen volt. Pedig akkoriban még voltak elvek, de ma már nincs ott semmi csak szemét és szemét.

Sziget.hu: Az utóbbi pár napban sorba hallgattam az Ön lemezeit, amely lemezek számosak s arra a megállapításra jutottam, hogy az Ön érdeklődése mostanában megint a blues felé fordult. Úgy tűnik, hogy minél fontosabb, mélyebbről jövő dologgal áll Ön elő, annál egyszerűbb formát ad neki, mint például egy blues.
DG: Igen. Én szeretem ezt csinálni. Egész fiatal korom óta művelem ezt, úgyhogy ez egy természetes kifejezési forma számomra. Nagyon természetes.

Sziget.hu: Azért érdeklődöm erről, mert a blues egy ősi formája a gyásznak, a fájdalom és a szenvedés kifejezésének.
DG: Igen, ez is igaz. Bár a bluesok sokfélék. Vannak szerelmes bluesok, kifejezetten boldog bluesok és mindenféle bluesok, de ami engem illet: Önnek igaza van, van valami sötét a természetükben. De azok, amelyeket én csinálok, általában sötétebb tónusúak. Rendszerint mollban vannak és meglehetősen sötétek.

Sziget.hu: A másik dolog, amit érdekes a bluesfelvételein, a zongorajátéka, ugyanis egyáltalában nem nevezhető tipikus blueszongorázásnak. Az ön kezében úgy szól a zongora, mintha egy ókori görög hárfán muzsikálna.
DG: Ó, köszönöm!

Sziget.hu: Úgy értem: más a kapcsolat a leütött hangok között. Minden egyes hangnak külön élete, külön varázsa van.
DG: Azt hiszem, ez az ének hatása, de igen, tényleg más. Azt hiszem ez azért is lehet, mert rengeteg fajta zenét játszom, Chopint meg mindenfélét, jól ismerem a különböző zenei stílusok tradícióit, úgyhogy én egyáltalán nem érzem magam korlátozva a zenei kifejező eszközök tekintetében.

Sziget.hu: Igen, de az, amit én megfigyeltem az inkább az, hogy az ön zenéje nem harmóniaközpontú, nem a harmóniák változásai és egymáshoz való viszonya az, ami biztosítja a muzikalitást, hanem a csupasz hangok önmagukban, úgy értem: ön írhatna akár egy-egy hangból álló, a maga nemében tökéletes zeneművet is akár.
DG: Érdekes ötlet! Azért egy dolgot nagyon kell tudni, amikor az ember ilyen dalokat játszik, az akkordváltásokat nagyon be kell vágni rögtön az elején, aztán elindulhat az ember a saját útján. Mint ahogy a Hank Williams-dalt játszom: játszom a saját változatomat, de pontosan tudom, hogy van az eredeti, és el is tudom játszani pont úgy, ahogy az van; el tudom játszani egészében és részleteiben is nagyon hű Hank Williams-stílusban. Meg tudom csinálni, de nem teszem, mert ennél jóval többet is tudok: elvégre 2004-et írunk, és nem hinném, hogy ez különösebb zenei hőstett lenne, de hát pontosan az, ahogy játszom az oka annak, hogy az összes country kiadó visszautasított, mert mindegyik ijesztőnek, borzalmasnak és valamifajta blaszfémiának találta azt, amit csináltam, én meg csak röhögtem rajtuk és mondtam, hogy idióta faszok vagytok! Ha Hank Williams ma élne, biztos hogy tetszene neki, ti idióta faszok! (Nevet) Csak egy csomag baszott alkoholista, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mit csináljanak, ezért aztán megpróbálnak eladni egy pár lemezt mindenféle idiótától, mint a mit tudom én kicsoda, igazából nem is ismerem én ezeket!

Sziget.hu: Ön játssza Ornette Colemantől a Lonely Womant.
DG: Ó, hát ő igazán csodálatos! Ez egy gyönyörű dal és ahhoz, hogy valaki tényleg el tudja énekelni ezt a dal, ahhoz bizony képzett énekesnek kell lennie; ahhoz bizony ki kell fejleszteni egy nagyon komoly legato technikát, ugyanis ezt a dalt nem énekhangra írták! Egyébként remekül énekelhető, csakhogy tudni kell hozzá rendkívül hosszan kitartott frázisokat produkálni, és én nem túl sok énekest ismerek, aki képes erre. „arisszafájnkojnd” sose lenne rá képes: megvan neki a gospel üvöltése, de nincs hozzá elég hosszú legatója; szóval nem tudná elénekelni. Nála sokkal képzettebb énekesnek kell lenni ahhoz, hogy elénekelhesse ezt a dalt.

Sziget.hu: Mit gondol, miért van, hogy mi emberek abszolúte nem tudunk mit kezdeni a szenvedéssel; úgy értem: miért van az, hogy korunkban az elszenvedett sérelmekből az égvilágon semmi tanulságot le nem vonnak az emberek?
DG: Nem tudom. Én nem értem ezt. Azt hiszem, attól félnek, hogy amikor odalépnek és megállnak egy sírnál, akkor időt vesztegetnek, ugyanis azt gondolják, hogy nyomulni kell, mint az őrült, hogy pénzt keressenek, hogy gazdagok legyenek, hogy nagy autójuk legyen, hogy nagy hajójuk legyen, hogy pazar ékszereik legyenek, meg…- szóval egyáltalán nincs idejük arra, hogy ilyesmin gondolkozzanak. Azt tanítják nekik, hogyha így cselekszenek, akkor beleragadnak a múltba. Nem értik, hogy ez egy döntés kérdése: az egyik választás szerint kapzsivá lesznek, és a világ összes pénzét meg akarják szerezni, a másik választás szerint tehetnek valamit, amire büszkék lehetnek, amikor a halálos ágyukon feküdnek, és ez az ókori görögök gondolkodásmódja. Nem a rómaiaké, hanem a görögöké, az, hogy létrehozol dolgokat, hogy felfedezel dolgokat az Univerzum természetét illetően, hogy kételkedsz és faggatod az Univerzumot, és aztán megteszel mindent, amit csak tudsz és a végén békében halsz meg! És ez minden, amit akarok: békében meghalni! Nem érdekel, hogy egy csomó pénzzel haljak, nem érdekel, hogy egy csomó pénzzel éljek, én csak békében akarok meghalni és ez egy görög dolog, ez a mi rögeszménk, mi rögeszmésen ragaszkodunk egy hagyaték létrehozásához. Ön is láthatja, hogy a mi kultúránk rögeszmésen ragaszkodik a hagyatékok teremtéséhez, hiszen viszonylag rövid idő alatt eszméletlen mi mindent hoztak létre az ókori görögök. Ez nyilvánvalóan kényszeres.

Sziget.hu: Teljes mértékben egyetértek önnel, csak hát az a probléma, hogy mi egyértelműen egy római korban élünk…
DG: Egy tökéletes római világban élünk, és tudja miről ismertek a rómaiak leginkább? A vízvezeték-szerelésről! (Nevet) Gondolom, érti, hogy mire gondolok. (Nevet)

Sziget.hu: A másik hiba, hogy nem tudunk bánni az idővel…
DG: Azért vagyunk egy páran, akik tudunk, de ez nagyon fájdalmas, mert ahogy körülnézünk, mit látunk? Tévéshow-kat, amelyek nagyon dekadensek, állandóan arról pofáznak, hogy valakinek mennyi pénze van, Jennifer Lopeznek meg mit tudom én kinek, meg hány autója van, meg repülőgépe, és mindenki azt hiszi, hogy neki is ilyen dolgokat kéne szereznie. De hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy tényleg örömet okozna az emberek többségének. Én például utálnám, hogy állandóan egy repülőn legyek, ahol folyamatosan fotóznak, miközben nem csinálok semmit! Úgy értem: ez egy hihetetlen munka lenne! Az embereknek el kéne gondolkozniuk ezen, tudja, mielőtt elkezdenek hamis ideálokat imádni, el kéne gondolkozniuk azon, vajon ők elvállalnák-e ezt a munkát. Mert ez tényleg egy hatalmas baromság! De az emberek egyáltalán nem gondolkoznak ilyeneken, mert a többségük rendkívül szegény és azt tanították nekik, hogy sztárnak lenni viszont rendkívül élvezetes dolog. És ők azt hiszik, hogy biztos élvezetes, mert soha nem kapják meg!

Sziget.hu: Hát igen, de tudja, az emberek nem szeretnek gondolkozni…
DG: Sajnos ez igaz. Inkább megtesznek bármit, csak gondolkodni ne kelljen. Ez fájdalmas, de igaz. Éppen ez az, amiért mi zenét játszunk, meg írunk meg ilyesmi, mert nem elég, ha mi tudunk ezekről a dolgokról, valahogy meg kell próbálnunk közölni a többiekkel is.

Sziget.hu: Tudja, a Spielberg csinált egy filmet a Mesterséges Intelligenciáról, ami eredetileg Kubrick ötlete volt, de neki már nem volt ideje elkészíteni, és ezt a filmet mi úgy hívjuk magunk közt, hogy a Kubrick temploma, tudja, az Indiana Jones és a Végzet templomára gondolva…
DG: Igaza van, minden olyan, mint az E. T. , teljesen infantilis.

Sziget.hu: Igen, és felmerül a kérdés, hogy miért foglalkoznak az emberek UFO-kkal? Csak nem azért, mert fogalmuk sincs, mit kezdjenek a valósággal?
DG: Pontosan erről van szó! Az amerikaiak elkezdtek foglalkozni a Holdra szállással, meg mindenféle baszott állatságokkal, csak hogy valahogy elmeneküljenek a valóságos problémák elől! Így aztán teljesen érthető, hogy ez az idióta miért csinál ilyen állatságokat. Sose értettem, és soha nem is fogom megérteni, hogy mire jó ez a faszság, csak azt tudom, hogy még a szart is kinyomja belőlem ez a baromság! Igazából szavakat sem nagyon találok rá, hogy elmondjam… valamifajta bábunak vagy játéknak kell lenni ehhez, de egy nagyon hülye bábunak…

Sziget.hu: Semmiféle felelősséget nem éreznek azért a szellemi örökségért, amit az emberek létrehoztak ezen a bolygón.
DG: Nem bizony! A Pink Floyd megcsinálta a Hold árnyékos oldalát, mi meg lassan élhetünk a Föld árnyékos oldalán, mert már az égvilágon senkit nem érdekel az a szellemi örökség, amit létrehoztak ezen a bolygón.

Csontos István

In memoriam Csontos István IV.

Fogadó a világ végén avagy a Zero One Social Club, Los Angeles
Wanted magazin, 2002 március

Természetesen telefonon minden előre le volt beszélve, talán ezért, hogy három napon keresztül hiába rugdostam a Los Angeles-i 01 galéria ajtaját védő vasrácsot, csak a helyiségbe bezárt kutyák ugattak kifelé. Az ajtó előtt álldogáló gördeszkás srác - a pólójára az volt írva, hogy 01 Skaters, s gondoltam valami köze lehet Los Angeles állítólag utolsó alternatív galériájához - azt mondta, hogy napok óta nem látott itt senkit.


Már éppen azon voltam, hogy feladom, s búcsúzásul még egy utolsót rúgtam a vasrácsba, amikor egy magas, kopasz, festékes nadrágos csávó, kezében spaklival – később kiderült, ő a menedzser – résnyire nyitotta az ajtót. Közölte, hogy a Tulaj most nincs itt, de ha elmegyek a lakására - ami azért jó ötlet, mert igaz, hogy a Tulaj csak pár blokknyira lakik innét, de ha a Tulaj gyalog jön, akkor fél nap alatt sem ér ide – és akkor majd a Tulaj az ablakból ledobja a kulcsot, s tudok a Tulajjal beszélni. Így is lett. A Tulaj, mint kiderült nem más, mint John Pochna, s aki egyszer is találkozott vele, az azonnal rájön, hogy valójában ő nem is igazán Tulaj, hanem inkább Fószer, azaz többé nem kérdés, hogy kiről mintázták a Coen testvérek a Nagy Lebowskit. Amikor ezt a megemlítem neki, meg sem lepődöm, amikor közli, hogy Hollywoodban köztudott, hogy valóban ő az igazi Fószer, azaz róla készült a Nagy Lebowski.

Lehet, hogy így van, ugyanis a fószer a 01 galériából eredetileg színész volt. Többek között Laurence Olivier, Ben Gazzara ésToshiro Mifune partnereként játszott Terence Young Inchon című filmjében, valamint Michael Cimino kiváló (minden idők legnagyobb bukásaként tartják számon) Mennyei Kapuk-jában is. A filmezésért kapott pénzből aztán 1980-ban egy barátjával, Wayzata De Camerone-nal, megnyitotta a 00 (magyarul Zéró Zéró) galériát, amely ma már a Los Angeles-i punktörténelem része. A 00-ról tudni kell, hogy nem egy hagyományos art galéria elképzelésről – fehér falra akasztott olajfestmények előtt, itallal a kézben némán álldogáló öltönysökrök - volt szó. A 00 volt talán a világon az egyetlen olyan kiállító hely, ahol két műtárgy között egy sörrel és kolbásszal megpakolt hűtőszekrény állt, s a galéria akkor nyitott, amikor a legtöbb Los Angeles-i bárban és szórakozóhelyen már éppen kezdtek felmosni. Ugyanis Pochna egy olyan helyet szeretett volna, ahová az emberek – azaz a korabeli punkzenekarok koncert után - mehetnek, amikor már semmi sincs nyitva, s kedvükre jól, mondhatni otthon érezhetik magukat. (Ugye, azt a helyet nevezzük otthonnak, ahová az ember akkor megy, amikor már minden más hely bezárt). Így aztán a nyolcvanas évek elején a 00 pillanatok alatt az a hely lett Los Angelesben, ahol a helyi forrest gumpok találkoztak Dennis Hopperrel, ő pedig a fiatal John Frusciantéval, esetleg David Lee Roth Jack Nicholsonnal s mindezek együtt a környékbeli gördeszkásokkal.

Ez a pörgés - mivel valamikor aludni is kellett, s Pochnának kezdetben nem volt segítsége a partik megszervezésében - nem is ment sokáig, s a 00 igen hamar átállt a hétvégi nyitva tartás üzemmódra. Aztán a nyolcvanas évek végére – a punkmozgalom kifulladásával egy időben – a 00 megszűnt, viszont Pochna hamarosan megnyitotta a 01-et, amely az eredeti célkitűzéssel – buli, csajok, képek, Hollywood - ha egy kicsit csendesebben is, mint az eredeti 00, de a mai napig működik. Időközben a L.A. punk-rockmozgalom is megtörtént, és a két történet valamennyire össze egy kicsit is fonódott. Hogyan s miért? Los Angelesben vagyunk, itt, a Santa Monica sugárút végén szalad a Csendes-óceánba a Nyugat - ennél nyugatabbra már a Kelet következik – igaz, előtte a Santa Monica-i tengerpart mólóján lévő vidámparkban még egyet óriáskerekezik. Itt írta Jim Morrison a The End-et - az itteni punkok Jim Morrisonig vezetik vissza magukat, yes, before Iggy, és amikor szóba jön New York, akkor kiderül, hogy míg Lou Reed arról énekelt, hogy a karját tűvel bökdösi, aközben itt LA-ben Morrison pedig arról, hogy az apát meg ölni, és az anyát pedig… Szóval, egyrészt kiderül, hogy itt minden a hatvanas években gyökeredzik, és hogy LA jóval sötétebb hely, mint NY. Nem véletlen, hogy itt forgatták a Nyugati civilizáció hanyatlása című punk filmet. És mégis. Az itteni punkok körében nem az általános NO FUTURE punk életérzés fogalmazódik meg. Öntudatosak, a mai napig fáj nekik, hogy nem náluk, hanem a San Franciscó-i Winterlandban adta utolsó koncertjét a Sex Pistols. Bármennyire is kemény hely LA, enyhe nosztalgia mindenképp a levegőben van, talán a pálmafák miatt. Lehet, hogy ezért van, hogy az itteni punkok közül oly sokan-sokan ecsetet, kamerát is ragadtak. A műfajok átjárhatósága errefelé könnyen megy, itt a punk tényleg nem az, hogy no future, hanem az, hogy ha önsorsrontóan is, de mindenképp a saját fejed után mész, és pedig mindig csak előre.

Amikor arról kérdem Pochnát, hogy kik voltak azok a zenekarok, akik a 01-be jártak, mintha lexikonból olvasná: The Weirdos, The Germs, 45 Graves, X, The Blasters, Circle Jerks, Black Flag, Social Distortion, Go-Go’s, The Plugz, Mamals, The Gun Club, The Controllers, Top Jimmy, Billy Idol, Dead Boys, Sham 69, Universal Congress Of, Sacharinne Trust, Blusters, és természetesen az RHCP meg a Los Lobos. Többnyire nem a Tandori-sapkás MTV-s punkok, mint mondjuk a Green Day vagy az Offspring. Ja és Perry Farrell - aki egyébként is kiváló művész, meg Bob Forrest. S ezek közül többen ki is állítottak, mint pl. Exene Cervenka az X-ből vagy Johnette Napolitano a Concrete Blonde-ból. A Weirdos több tagja is, ők nagyszerű művészek. Vagy a Thelonius Monster-srácok. Igen. És természetesen John Frusciante. Meg Richard Edson, aki nagyszerű fényképész, akárcsak Dave Alvin a Blastersből, aki digitális és hagyományos fényképeket is készít. A punkok közt is van, aki unalmas képeket készít, de sok nagyszerű művész van köztük. Habár a legfontosabb punk műveket szerinte nem punkzenészek készítették, az egyik kedvence Joe Baiza (Sacharinne Trust), ő ma már lemezborítókat csinál, főleg Európába.

De hamar kiderül, hogy Pochna nem ezekről a fazonokról akar beszélni, sokkal fontosabb neki Top Jimmy - aki egy Van Halen-számról kapta a nevét - a közelmúltban eltávozott helybeli takátstamás vagy a Melrose Avenue mai gördeszkásai. Szóba jön még Wild Man Fischer, aki állítólag egy nagyon csendes, szerény, visszahúzódó ember volt, de egy napon elhatározta, hogy többet nem lesz csendes, szerény, és visszahúzódó s énekelni kezdett, olyan egyedi szövegekkel s stílusban, hogy a mamája többet nem állt szóba vele, többek között Frank Zappa is kísérte. Pochna több saját beszerzésű Wild Man Fischer felvételt őriz, két beszélgetés közt ezeket és Top Jimmyt hallgatjuk.

Mire a galériába visszamegyünk, már sötét van. Csak az egyik belső helyiségből imbolyog elő egy vékony fénycsóva. Kiderül, hogy odabent gyertyákkal világítanak, de nem a kaliforniai energia válság miatt, hanem mert a helyi tanács számlabefizetés elmulasztásának vétsége miatt még tavaly nyáron kikapacsoltatta a 01-ben az áramot. Amikor sopánkodni kezdek, hogy mégiscsak kellene valami fény - fényképezni szeretnék - akkor az asztal alól előkerül egy kábelvégen fityegő csupasz villanykörte, s lőn világosság hirtelen. Nem kell különleges magyarázat, magamtól is rájövök: Hollywood közepén, a Paraumont Pictures szomszédságában lopják az áramot.

S ha már galéria, nézzük a képeket. A kifinomult kelet-európai ízlésvilág lehet, hogy megütközne a Pochna-féle eklektikán. Nem éppen a tónus- és árnyalatgazdag pasztellképek iránti szenvedély fűti, habár láttam egy Exene Cervenka-képet, amely igen csak Paul Klee világát idézte. Pochna, mint kurátor rendkívül megengedő, ezt minden művész tudja. Azért szeretik, mert hagyja, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Volt, aki nagyhírű galériát hagyott ott, pedig több pénzt kapott, viszont beleszóltak abba, hogy mit és hogyan csináljon. Nem úgy, mint Pochna. Ő azt mondja a művészeknek, csinálj amit akarsz, én kiállítom. „Once a artist did ask me to show photos with his father balls after the operation, and I just said, yeah, go ahead.” Állítólag egy festőnek, már évek óta nem adja vissza a képeit, ő pedig ahelyett, hogy perelne, továbbra is kiállít nála. Bassza meg, végül is jó srác, mondja az illető művész a fószerről.

Megkérdem tőle, hogy milyen stílusnak nevezné mindazt, amit itt látok. Hihetetlen eklektika, se nem pop, se nem absztrakt, se nem modern vagy akár posztmodern. Az egész így együtt olyan, mint a Led Zeppelin Physical Graffiti lemezének borítója. Pochna elgondolkodik, majd azt válaszolja: post-contemporary art.

Ahogy ott állunk, s a falra illetve a képekre vetülő a fényben, rájövök, hogy mi az, ami Pochnában különleges: ő Hollywood ikonjait élőben és műalkotásban is gyűjti. Érzéke van ahhoz, hogy ne csak az áramot, hanem a flow-t is, azaz azt a titokzatos áramlatot, ami a tehetségeket átjárja, megcsapolja. Ő amolyan generációs amalgám, aki a régi LA-punkokat és a mai gördeszkásokat összeköti. (Többször is említi, hogy a világ egyik legjobb gördeszkása, Ed Templeton - Toy Machine - a 01-ben állít ki.) Nemcsak passzívan elszenvedi a művészeket, hanem különböző furcsa dolgokra ösztönözni őket. Ecsetet ad a punkok kezébe, fizet a környékbeli gördeszkásoknak – Zero1 Skaters - azért, hogy a benzinkutak mögötti tűzfalakra graffitizzenek. „The story need spaces”, mondja, miközben a galéria üres falára mutat.

Csontos István
Fotók: a szerző

http://www.01gallery.com
http://www.edtempleton.com
http://www.toymachine.com
http://www.artistdirect.com